Szeptember 15-én új kiállítás nyílt Madách Imre születésének 200. évfordulója alkalmából, amelyen a Debreceni Képzőművész Céh Egyesület művészeinek, alkotóinak válogatott munkáit tekinthetjük meg egy helyen: a vezérfonal, a közös motívum az alkotásokban, Madách Imre fő műve, leghíresebb drámája Az ember tragédiája. A kiállítás Debrecenben a Széchényi utcában, ez évben felavatott Új Galériában látogatható.
Az alkotók nagyobb része – a festményeket tekintve – az absztrakt expresszionizmus stílusához, technikájához és ezáltal hatásmechanizmusához nyúltak. A vásznakon a forma, az anyag, a szín éselrendezés szabadon keveredik, mind egy-egy különálló, nem-hagyományos képzőművészeti kompozíció, ahol a képben épp egy új világ, „kozmosz” születik, épp csak megteremtődött és amelybe mi nézők a vászon „ablakszerű voltán” keresztül csodálhatunk be saját világunkból.
E művészetelméleti gondolat Eugen Fink (1905–1975), német filozófushoz nevéhez köthető, aki egyik tanulmányában fejtette ki (A kép, mint „ablak” a képvilágra címmel) ezen jelenség esztétikai mivoltát. A tárlaton szereplő képek megértése, tüzetesebb szemlélése nem egyszerű feladat: az elvont stílusra vonatkozó tulajdonságaik miatt magukban hordozzák a művészet azon absztrakt, modern – és mára már kommersznek nevezhető – mozzanatát, mint maga a fejben elképzelt Teremtés. Erre a különös viszonyra vonulnak fel a kiállítás képei.
Szabó Dániel, a debreceni MODEM sajtóreferense és munkatársa is ezt emelte ki az alkotásokat illetően – az alkalomhoz kitűnően illő, kiállítást megnyitó beszédjében – hogy hogyan másképp lehetne a Teremtés aktusát megjeleníteni, ha nem az absztrakció ezen példájával.
Talán erősnek tűnhet ez a kijelentés, de végig gondolva tárlat képeit és a madáchi fő mű filozofikus-esztétikus motívumait, a teremtést, alkotást illető gesztusokat, a képzőművész ugyanazt csinálja, mint az istenek, csak kisebb léptékben. Teremt és alkot.
Az absztrakt expresszionizmus pedig e szempontból ugyancsak egy érdekes területe a képzőművészetnek: minden alkotás viseli művészének, készítőjének a kézjegyét, minden alkotásban benne van egy tulajdonképpeni aláírás, az egyszerű szignón kívül is arra, hogy az adott felületre milyen érzésekkel alkotott meg egy egész világot, amely újból és újból önmagába bukik vissza, mint téma a kiállítás egészét tekintve. Az ilyen festmények titokzatossága arra ösztökélnek minket, hogy elgondolkozzunk egy-egy kompozíción, ugyanis az absztrakt művészetet tekintve sokszor képtelenek vagyunk egy létező alakot vagy éppen tájat regisztrálni a képben, jelöletlen részek vannak, a figuratív művészettel szemben (például egy pompás csendélet). Festészet és fényképészet itt válik el élesen, hiszen a festészet technikája a fotográfia előtt a valóság dokumentálására is használatos volt. A nem figuratív művészet ezen a ponton volt képes ellépni a megszokásoktól az ábrázolást tekintve a
képzőművészetekben, hogy már olyan berkekben is képes működni, ahol az emberi érzékelésnek, egy alkotás megértéshez alapos fejfájást tud okozni.
Ha valami ismeretlen és nem megszokott, non-figuratív sémával találkozunk, hajlamosak vagyunk átlapozni rajta, de ha megállunk egy időre mégis érezzük, hogy a képek, alkotások így is képesek minket megtalálni, esztétikai élményt váltani ki belőlünk puszta szemlélőkből is, miképp az alkotó szándéka, minden „kép istene”, belső késztetése végül rejtve marad, hallgat az alkotásban és ezt elgondolhatjuk egészen odáig, ahol egész világunk kezdődik (nem csak egy kép), ha hajlandók vagyunk ilyen nem emberléptékű távlatokig elmerészkedni.
PNL
Forrás Eugen Fink írásához: Kép, fenomén, valóság, Szerk. Bacsó Béla, Budapest, Kijárat, 1997.
