Bellák Barnabás vagyok,
1982. április 24-én születtem Sopronban (az örmény genocídium és az ír húsvéti felkelés évfordulóján), viszonylag jómódú, keresztény-konzervatív-kicsit liberális polgári családban, így ennek megfelelően 8 osztályos katolikus gimnáziumba jártam a szülővárosomban.
Érdeklődésem a történelem iránt már egészen korán, míg a szépirodalom iránt komolyabban olyan 15-16 éves koromban bukott ki, Vörösmarty kései költészetét olvasva.
A szüleim, látva humán orientációmat, nagyon jogászt szerettek volna belőlem faragni, míg én nagyon tanítani szerettem volna, olyannyira, hogy ott is hagytam a pécsi jogi kart az ELTE-BTK kedvéért, ahol magyar-történelem szakon végeztem. Hallgató koromban egy ideig Erdély történetére és az erdélyi emlékirat-írókra specializálódtam, meg is jelent egy esszévé alakított szemináriumi dolgozatom Apor Péter, az erdélyi Don Quijote címmel az Irodalomismeret nevű folyóiratban.
Végül, olyan negyedéves koromtól kezdve, hosszú évekre „megfertőzött” a Krasznahorkai-Tarr alkotói páros világa, olyannyira, hogy én is önkéntesen alászálltam a magyar társadalom bugyraiba, benne is ragadtam az azóta már nagyjából felszámolt talponállók, késdobálók és kétes hírű eszpresszók sajátosan inspiráló közegében – meg is emlékeztem erről, a részben a szenvedélybetegségemet is okozó alászállásról a sorban bezárt soproni zugkocsmákról szóló sorozatomban jó pár évvel később, Facebook-posztok formájában, míg a szakdolgozatomat Krasznahorkai László korai regényeinek mitopoetikai értelmezéséről írtam. Tanári éveim alatt lett volna lehetőségem több, a magyar irodalom kevéssé ismert, de karakteres alakjáról is portrékat írni a Várhely nevű soproni irodalmi folyóiratba, de csak egy Kassák Lajosról és az avantgárdról írt esszére futotta magánéleti okok miatt.
Ám az élet adott még egy vigaszágat is, volt egy rövid, békebeli, de annál termékenyebb időszakom a blogoszférában, ahol kifejthettem sajátos politikai nézeteimet a magyar történelem pár neuralgikus pontjáról, emlékeimet a kilencvenes évekről, valamint cinizmusomat és geopolitikai tudásomat negatív országtanulmányok formájában, de az íráson komolyabban még ekkor sem gondolkodtam el, ahhoz még mélyebbre kellett mennem.
Aztán a sokáig értelmiségi példaképként szolgáló nagybátyám vágta az arcomba, hogy nagy jövő van mögöttem, valamint, hogy az az egyetlen esélyem, hogy még legyen belőlem valaki, ha azt a sok nyomasztó, abszurd, szürreális, felháborító dolgot, amit műveltem és történt velem, élvezetes és/vagy tanulságos formában megírom. Ennek végül 2021-ben kezdtem neki, főként terápiás céllal, ráadásul inspiráló-ihlető közegre is leltem az általam csak mahallénak nevezett és megírt nyolcadik kerületben, akkori lakóhelyemen.
Még egy nagyobb, fájdalmasabb törés és ismételt talpra állás után jött a lehetőség, hogy a Facebook és az Instagram mellett folyóiratban, és itt a piereis.hu-n is publikálhassak. Először a nihilt, az alászállást és a fájdalmas önvizsgálatot tematizáló szövegeimmel sikerült komolyabb ingerküszöböket is átlépnem.
Bloggernek, amatőr írónak, és talán néha költőnek is tartom magam, ha már a Késelés Villával című kerekasztal beszélgetésen így mutattak be, mint meghívott alkotót.
Szeretem a művészi erejű fotókat, melyek egyre jobban befolyásolják a szövegeimet, már nem csak kísérőként, vagy illusztrációként, hanem az adott szöveget inspiráló, vagy annak a szüzséjét kifejező, tükröző társalkotásként teszem közre őket a közösségi médiában.
A magyar irodalomból nagyon szeretem az írók közül Krasznahorkai Lászlót, Nádas Pétert, Bodor Ádámot, Dragomán Györgyöt és Hajnóczy Pétert, a költők közül pedig természtesen József Attilát, Weöres Sándort, Tandori Dezsőt, Kemény Istvánt és Marno Jánost (elnézést kérek a kimaradtaktól).
