TittaNillaként ismer a “nagyvilág”, eme néven alkotom verseim, rövid esszéim.
Könyörtelen szerelem
Arról álmodozom, hogy vajh’
mikor csókolsz meg;
Vágyad szűntelen lüktetését
meddig fékezed meg;
Ajkaid forrón, tüzes, puha
mégis óvatos, lágy,
émelyítő keringő
mindent felforgató vágy.
Ajkaim tieddel,
alig érezhető, selymes érintéssel,
te sem hiszed
féltőn ver szíved,
néma csendben,
fű se rezzen,
ér se dobban,
szárny se rebben,
mi vagyunk csak;
Világ szűnik,
halni vágyik minden, képtelen,
felesleges mi belőlünk immár
részt nem vehet.
Langyos, égi,
türkizkék szellő lengedez,
hozzánk érve körbefon,
átjár, megremeg.
Szorító ölelésre késztet,
nem hagy köztünk
leheletnyi szűnt sem,
lök, taszít, szorít,
tagjait érzem,
elnyel teljesen,
keringésem szítja,
tüzeli szűntelen.
Szorít, fáj, feszít, fullaszt,
nincs érzés mire jobban vágyom,
Tested, ajkaid melegétől,
legszebb álmaimat járom;
gyomrom reszket,
szúr, nyilal kis lelkem,
örvény, hurrikán,
nincs menekvés, elnyel.
Menthetetlen.
Minduntalan.
Végleg.
Ő, csak Ő.
Kell.
Teljesen.
Csak mi.
Csak engem.
Tánc.
Végtelen.
Sejtelem.
Végzet.
Könyörtelen szerelem.
Hajnali fény
Elsétálni néma vágyódással, mint tenger sötét ködje,
Lépdelni a fák alatt, mint más, ki erre menne
Nem érthetem, nem tudhatom, csak mint madár szállok el
Röpjeim, csöndjeim, helyeim, senki nem figyel.
Tova felhő csillan, serken, virrad az ég,
Új neszek zajongnak, kékül már a lét;
Elejti bús fátyolát, nem tétovál tovább,
Mire mit várni, s közben bőrig ázni, önként választott magány.
De nézd;
harsan már a rét, elnyelnek a fák, és én újra kisgyermek vagyok,
Szívem hívó szava kezdi már, s egyri erősebben kapkod.
Zúgó bizonytalanság kavicsain lábam még néha megremeg,
De amott jő a hajnal, távoli horizonton, közeleg a kikelet.
Csend kell
Lüktet az elme, gondolatok tömkelege
feszíti szét az érrendszer szőttesének,
Csodálatos rendben megalkotott,
Végtelen fonalait.
Tele a tudat, percről percre
százmillió információ s halmaza
járja befogadásra még alkalmas,
szerteágazó szálait.
Szavak, melyekkel utat engedünk
megannyi eleven gondolatnak,
Mondatok, melyekkel világot nyitunk
Agyunk olyan válaszokra éhes forrásainak.
Csend kell. Mély nyugalomra vágyom,
Csillapítani eme számtalan,
kószán burjánzó
vadvirágot.
Csend kell.
Engedd nyugovóra harsányan munkálkodó sejtjeid,
hogy bőséged kertje, az éj leple alatt
megtisztulva várja, arra tévedő vendégeit.
Carpe Diem! – Élj a mának
Élj meg minden pillanatot vagy használj ki minden pillanatot?
Sokszor használjuk ezt a kifejezést, dobálózunk vele, de értjük igazán, átgondoljuk valójában a jelentését?
Érdekes, hogy mikor az ember egyedül van, kiszolgáltatva, tanácstalanul, tehetetlenül, elég nagy volumenű gondolatok cikázhatnak át az agyán, amik meglepő fordulatokat okozhatnak hátralevő életünkben.
Mi a francot csinálok itt? Mit keresek itt? Minek jöttem ide? Mi az, amit csinálok? Én állandóan csak megyek, meg nem állok és mindezt egyedül. Mit csinálok? Miért csinálom ezt?
Carpe Diem. Sokszor halljuk, főleg fiatalok és – mondjuk úgy – életművészek szájából. Ráhúzzuk arra a mentalitásra, mikor is “Élj a mának, ki tudja, lesz-e holnap” elv szerint élünk. Csak a mai nap van, be kell vállalni mindent, élni kell, mert a jövő, a holnap kétséges.
Élj minden nap úgy, mintha az lenne az utolsó. Annyi lehetőség van az értelmezésére. Éljünk bátran! Éljünk nagybetűvel!
Elindulva a téma fonalán, leginkább tizen-, huszonévesen mondjuk előszeretettel, aminek eredményeképpen felelőtlenül bevállalunk mindent, élünk bátran, nagykanállal faljuk, amit csak lehet. Kalandok, fiúk-lányok, buli, alkohol stb. Hajszoljuk az élvezeteket, élményeket, de sajnos még nem rendelkezünk feltehetően olyan értékrenddel, hogy ez ne okozzon sokszor negatív következményeket. Napi szinten találkozunk ezzel, egyre nagyobb méreteket ölt ez a fajta butaság (is) és felelőtlenség, tisztelet a kivételnek, de általában ritka, aki átgondoltan cselekszik egy-egy fiatal társaságban.
Valóban erre akart célozni Horatius, mikor összeillesztette ezt a két szót, eme gondolat nevében?
Fiatalon szerintem sokan ekképp értelmezzük. Én sem húzom ki magam ez alól. Majd később, pár év elteltével, valamivel nagyobb élettapasztalattal, felelősséggel kicsit módosult a dolog.
Alapvetően igyekeztem mindig is magabiztosan, félelmek nélkül vezetni az életemet, így húszas éveim a “Használj ki minden pillanatot!” hangulatában teltek. Sose tudhatom, mikor lesz vége, illetve pihenni ráérek majd 100 évesen. Így minden alkalmat, szabad percet, amit nem munkával és alvással töltöttem, kihasználásra került. Futottam, bringáztam, ha esett az eső, rajzoltam, olvastam, látogatóba mentem, utaztam, vásároltam. Nem maradhatott pillanat sem szabadon. Éljünk, tegyünk meg mindent, ami a nap 24 órájába belefér. Sosem voltam fáradt, így nem nevezném rossz időszaknak visszatekintve sem, de sűrű életembe más által generált program nem igazán fért bele.
Munkámból fakadóan, ahol folyton emberek között vagyok, szabadidőmben szerettem egyedül lenni, így nem volt jellemző, hogy mást is hívok a tervezett programjaimra. Ha hívtak, viszont ritkán volt időm. Évekig nem éreztem ennek a súlyát, nem törődtem vele, mindig csak elnevettem, mondván “tudod, tudooom, hogy elérhetetlen vagyok”. Így sikeresen kihúztam magam előbb-utóbb minden közös programról, ha részt is vettem, fáradt voltam.
Így teltek az évek, így érkezünk el napjainkig. 29 vagyok, és most értem meg rá, hogy talán tényleg jól értelmezzem a mögöttes tartalmat.
Nem olyan régen Nápolyban jártam, nem akarom boncolgatni most ezt a sztorit. Csak ami lényeges. 3 napot voltam kint. Egyedül. Szeretek utazgatni. Ezúttal sikerült egy külvárosi részen szálláshelyet foglalnom. Balszerencsémre. Vagy szerencsémre? Nápoly már valamivel a vadabb déli olasz területekhez tartozik, így 2 óra ott tartózkodás után sikerült úgy rám ijeszteni, hogy első este sírva ültem a foglalt szobámban.
Érdekes, hogy mikor az ember egyedül van, kiszolgáltatva, tanácstalanul, tehetetlenül, elég nagy volumenű gondolatok cikázhatnak át az agyán, amik meglepő fordulatokat okozhatnak hátralevő életünkben.
Mi a francot csinálok itt? Mit keresek itt? Minek jöttem ide? Mi az amit csinálok? Én állandóan csak megyek, meg nem állok és mindezt egyedül. Mit csinálok? Miért csinálom ezt?
Lepörgött előttem az elmúlt pár évem. Folyamatos pörgés, hajsza az életem. Élményeket, eredményeket halmozok vég nélkül. Erről szólna az élet?
Carpe Diem. Élj a mának.
Ezt jelentené?
Annyi élményt gyűjtöttem az elmúlt években, olyan szellemi és lelki bőséget tudhatok magaménak, színes az életem, rengeteget tanultam, tapasztaltam. Nem bánok semmit.
De körbenézek, kivontam magam minden társaságból, elhanyagoltam embereket, barátokat, a családomat. Annyi élet van bennem, és mégis elszaladtak az évek. Elérkezik az idő, és az ember vágyik a csendre, a nyugalomra.
Nápoly volt a pont eddigi életem történetének végén. Kiszolgáltatottan, tehetetlenül, bizonytalanul elkezdjük értékelni a dolgokat, akkor kezdjük el igazán érezni az élet ízét.
Ráeszmélünk, mennyire gyönyörű, hogy otthonunk van, ágyunk, párnánk, ahol megpihenhetünk, takaró, amivel felmelegíthetjük megfáradt testünk. Mindenünk megvan, amire szükségünk van, és mi mégis folyton többre vágyunk. Vég nélkül tervezünk, álmodozunk, vágyakozunk, vágyunk új élményekre, új lakhelyre, új bútorokra, lakásfelújításra, új ruhákra, új Tv-re, telefonra, több pénzre, állandóan ötletelésben vagyunk, mit lehetne még? Még!
Még!
Ez az élet?
Lehet, holnap vége?
…ezért ki kell használni!?…
Amit ma megtehetsz…!?
Ezt jelentené a bölcselet?
Carpe Diem.
Csodálatos dolgok vesznek minket körül, csodálatos dolgaink vannak jelen pillanatban is.
Élvezzük? Értékeljük? Boldoggá tesz? Elgondolkodunk egyáltalán ezen?
Mikor élvezted utoljára tudatosan a reggeli kávéd ízét? Amikor nem csak bedobtad munkába menet, hanem leültél és ráérősen, ha csak 5 percben is de “csak” kávéztál. Érezted az ízét, melegét, a csésze sima kerámiáját, láttad, ahogy gőzölög, átjárta az íz a nyelved, a szájpadlásod, majd végigjárta lágyan a nyelőcsöved. Érezted már, mikor bizsergető érzés önti el a tested, az elméd, amit akár a koffein, akár a kávézás élménye nyújt? Éreztél valaha boldogságot a kávétól, a kávézástól?
De lehet ez bármi, ami az életed részét képezi.
Ha kávézol, kávézol?
Ha eszel, eszel?
Ha sétálsz, sétálsz?
Ha a gyermekeddel foglalkozol, ott vagy vele?
Érted ezt?
Tudom, hogy érted!
Légy ott minden pillanatban!
Élj meg minden pillanatot!
Élvezz minden pillanatot!
Tegyen boldoggá az életed!
Légy része a pillanatainak!
Éld meg az életed!
Carpe Diem!
Talán eddigi életemben most vagyok a legközelebb a megoldókulcshoz.
Nem mondom, hogy ne álmodozzunk, ne tervezzünk, de néha csak üljünk le és adjunk hálát mindazért, amit ezidáig elértünk.
Igyekszem átélni az életem pillanatait. Ébren lenni és minőséget adni a létezésemnek.
Általános megelégedettség járja át a napjaim.
Mi vagyunk saját életünk főszereplői, megérdemeljük a minőségi pillanatokat!
Hisz ki tudja, lesz holnap?
Carpe Diem!
