Baráth Gyula vagyok, költő. 1965-ben születtem, rendkívüli életutat jártam-járok be. Intézetben nevelkedtem, 13 év börtönbüntetés van a hátam mögött. Négy nagyszerű gyermek apukája vagyok, az első gyermekem születése óta gyökeresen megváltozott az életem és az életfelfogásom. Az irodalommal autodidakta módon foglalkozom.
A 2000-es évek elején jelent meg verseskötetem 388-as zárka címmel, amelyben a korai verseimből olvasható válogatás. A későbbiek folyamán Pityinger László, alias Dopeman lemezein jelent meg pár versem, Dopeman által megzenésítve, melyek témája az éjszakai élet.
A forgatókönyvírásba is belekóstoltam, részt vettem a Fekete Leves című magyar film forgatókönyvének megírásában, és szerepeltem is a filmben.
Jelenleg a Facebookon teszem közzé az írásaimat, de megtalálhatóak műveim a Youtube-on, illetve a velem készült számtalan interjú.
SZENNA
Mintha friss patak csobogását hallanám, a kert végéből…
pedig az csak a susogó nyárfalevelek.
Összekoccanak kacagva a szélben,
mint eleven, pajkos gyerekek.
Víz hangját mímelve táncolnak az égen,
rezegnek a nyárfalevelek.
A korai napsugár is reá vidáman téved,
fejest ugrik duzzadó, zöld, ezüstös ölébe,
elvarázsolva teljesen lényemet.
A verandán ülök, egy kopottas, antik székben
s hallgatom, miként fecseg a táj.
Nyugtatja tépett lelkem e vidéki csendélet,
hallgatom a tücsköt, a cinegemadárt.
Lábaim előtt lustán, kutya hever,
billegve ül villanydróton a kék fecskepár.
Távolból ércesen kakas rikkant, pirkad.
Rekedt hangja laposan, messze száll.
Ébresztgeti a szunnyadókat,
hej, ideje lenne ébredni már!
Cigarettám füstje köröttem lebeg,
hol utat törve tüdőmből, előretör.
Régi szenvedély, de most oly bizonytalan…
az “el kéne hagynom”
rajtam átsöpör.
Egy kis ablakon tükröződöm magam,
fehér szakáll, ráncos, fáradt szemek…
a pamlagon foltos, lusta cica mozdul,
hessent maga elől egy szemtelen, kövér legyet.
E kedves szennai házikónak lett vendége
pár napra jómagam és a család.
Itt létezésem, most szabadon élem,
elreppent szívemből a városi magány.
Mintha az ég átkarolna nagy bánat után –
nem kerget a vagyontalanság,
nem űz az “ezt ma még meg kell tenni”,
szemeim sem kutatják a rohanó órát.
E pillanatban lélegzik bennem a minden,
Eggyé lesz velem e gyönyörű világ,
úgy dobbanunk bele a térbe
ő meg én,
mint az örök, isteni megmozdulás.
CSILLAGÖSVÉNY
Lelkem még akar, bár olykor aluszik
– előttem oly sok még a titok!
A tételi-lista is hosszabb, mint kéne,
az ágyam is jó korán kidob.
Ősz tincsek főmön, érett kalásza,
kinek szép, mesékkel teli regék
ki csúfnak ítéli mély ráncaim,
és a sok heget arcom telén.
Régóta keresek fényt, árnyat, értelmet, valót…
de meglelnem oly nehéz.
Míg szívemben üldöznek csonka vágyak,
addig erre, ó mily csekélyke az esély!
Egy szerető száj szólta, látva
vívódásom e tó jegén;
légy boldog!
A tudást hagyd másra,
legyen neked ennyi éppen elég!
De én a lényeget szomjazva, vágyva,
akarom tudni létem, s helyét,
érteni miért is kelnek szárnyra az elfedő, gonosz, csúfító mesék.
Mert semmi nem oktalan,
vannak miértek,
érdekek, titkok,
tán nem embernek valók.
És talán megrázó lenne a való képlet,
de szabad lelkemnek csak az igaz való.
E vágy sem hoz többet,
sem közelséget.
A lényeg, mint mezőn tengernyi zöld,
melynek tetején ezernyi virág pattanva nyílik és az ég felé tör.
Talán csak önnön dicsőségünk,
lényegtelen lényegünk az alkotó.
De a szívben dúló, sarjadó vágy
többre sarkall egy csóknál,
vagy egy ebédnél, mi laktató.
Talán tudhatnánk merre és miért?
Talán tudhatnánk kinek és miért?
Talán dönthetnénk gyermekeink sorsa felett.
Talán élhetnénk méltó, emberibb életet.
És a szó, mely sokszor oly keserű só,
egyszerre lenne tündöklő világ,
s mi a koponyák mélyéről útra kél,
lenne összeilleszkedő,
s nem nimfomán.
És mennyi más …
oly sokszor körbefog e látomás…
Egyfelé forogna a föld és az ég,
és ahol dúlt annyi pusztulás,
a keserű bosszú helyén,
frissen sült kalács ropogna.
Nehéz műfaj az értelem.
Bolond, ki erre vágy.
– Hallgathatna inkább Mozartot, vagy olvashatna József Attilát…
Faggatom magam; miért e kín?
Metsző kése váj szívemben rég!
Hát nekünk nem jár az igazság?!
Ehhez az elménk túl szegény?
És valóban, nem tudni miként, megmért a föld,
s köröttünk hány sziget lapul,
és miféle életek kötött kompromisszumán,
tudatlanul, létünk alakul.
Egy ősi mondóka jár, mint az óra,
ívelve ezer fajon át,
szellemről szellemre szállva, hoz egy magasabb iskolát.
Szórakaténusz…
egyre csak mondja árván maradt ritmusát,
benne a Mindenség lényege
ébresztgeti szunnyadó Fiát.
Megérkezett ismét a hajnal
és egy újabb mű bezár.
Gondolataimmal ébred a Nap
csillag-ösvényi gigász.
KÖNNYTELEN KÖLTEMÉNY
Már nem emlékszem, Apám fehér volt-e, vagy barna.
Csak azt tudom; szerettem,
dacára, hogy sokszor oktalan sújtott le drága fiára.
Ifjú volt, vad, iszákos,
magára akarta haragítani a világot,
fertájon rúgni azt.
Végül dühében szétmarcangolta húsát,
eképp vívta meg élettel-halállal a végső, nagy tusát.
Emlékszem, egy cellában voltam.
Nem sírtam a hír hallatán.
Már jóval korábban meggyászoltam őt,
nem is látogatom a temetőt.
Anyámon merengem, a szép, zsidó Jutkán –
sosem értettem, miért bánt velem oly furcsán?
Szíve, mint a jég, hideg volt, kemény.
Szegény…
Magam néha megállítva eltöprengem az életén.
Nem áll össze teljesen a kép –
talán a nagy háború lehetett az oka…
Az apja, a csinos, szerb katona
ölelte meg anyját, nagyanyámat, Abigélt.
Aztán huss, elillant, mint a szél, Szerbia felé.
Úgy tudom, sok ilyen volt akkortájt;
katonák, leányanyák, magzatok…
Többségében így végződtek a szerelmi kapcsolatok – árván.
Igen, mindent elvettek tőle;
se zsidósága, se Szerbia ölelése.
Ez volt az élete, öröksége.
Nem is adhatott mást,
csak fájdalmat és magányt.
Most egy pillanatra elakadok
– belül égetnek a gondolatok –
lelkem csendesen feketébe öltöm…
Majd lassan tovább költök, e könnytelen
költeményt.
Átjár a nagyon Fáj.
Elmentek, itt hagytak már végleg,
maradtak a zavaros emlékek,
melyeket jóvá gyúrok.
Bárhogy is volt, nem bánom.
Mert úgy szerettem a keveset is,
hogy azt el nem mondhatom!
És tulajdonképpen jó volt, még így is gyermeknek lenni.
Esküszöm, nem hagylak Benneteket feledni!
Köszönöm nektek, hogy élek.
DONGÓ
Neveltek jó szóval, ordítva,
körmösöket osztó vonalzókkal
az életre; fordítva!
Aludtam parkokban, padon,
éjszakákat jártam át a fagyon,
nem volt pardon.
Nevettem a világ bősz haragján,
katonák fényesre nyalt rangján,
templomok harangján.
Voltam rossz cimborája másnak,
hitvány szolgája Tóbiásnak,
nem hívtak társnak…
Adtam butusnak tanácsot,
tagadtam Isten fiát, az ácsot,
hullott reám átok!
Ütöttem embert megvadulva,
könyörögtem már Krisztust, igazulva,
Evangéliumot tanulva.
Csodáltam eget, madarat, virágot –
bár soha nem értettem a világot,
melyet féreg rágott.
Születtem cigánynak fehér bőrrel,
ám ők elzavartak szívemben egy tőrrel,
s megdobáltak kővel.
Sirattam fivért koporsó mellett,
Anyám is volt, de néki nem kellettem,
csupán-csak ellett.
Güriztem nyolc órát zajos gyárban,
fetrengtem idegen asszonyi ágyban,
epedve vágyban.
Jártam büszkén, hetyke, magas orral,
tántorogtam lerészegedve borral,
melyet az élet forralt…
Írtam költeményt is, százszámra,
már burkoltak cellába, négyjegyű számba,
fojtottak szót számba.
Voltam dicsőítve s megáldva,
leköpve, meggyalázva,
majd újfent imádva…
