Visszhangzó őszi csend
A lombkoronák alatt, az őszi csendben,
egyedül járok, lépteim visszhangot vernek.
Az alkonyatban, ahol a nap lehunyja szemét,
a világ csöndbe burkol, csak a szívem zeng.
A fák között, ahol a levelek hullanak,
az ősz színei gazdagon szóródnak.
Mély vörös, arany és barna színekben játszanak,
az őszi táj, mint egy festő vásznának.
A csendben, ahol csak a saját lélegzetem hallom,
az élet nagy kérdései előttem állnak.
Az ősz szépsége, a csend mélysége,
mind-mind halkan suttog, hogy értelmezem.
A levelek, mint az életünk napjai,
szépen hullanak, s a szélben táncolnak.
Az őszi csendben, ahol a gondolatok szárnyra kelnek,
az élet titkai előttem megnyílnak.
Csodás költői képek születnek,
a szívem mélyén, ahol az érzések élnek.
Az őszi csend, ahol a gondolatok szabadon szállnak,
a világ titkai előttem kibomlanak.
A nap leáldozik, az éj közeleg,
az őszi csendben, ahol a gondolatok összeérnek.
Az én szívemben, ahol a vers születik,
a világ titkai előttem megnyílnak.
Az őszi csend, ahol a gondolatok szárnyra kelnek,
a világ titkai előttem kibomlanak.
Az én szívemben, ahol a vers születik,
a világ titkai előttem megnyílnak.
