Viharos érzelmek tintával írva
Én, aki a játékban és a tréfában élek,
Kacagok, ha a nap felkel, s ha lemegy,
De a szívem mélyén gyakran érzem,
Hogy a viharos érzelmek nem engednek.
A szívem, mint egy zabolátlan ló,
Száguld az élet csodás mezőin,
Hol a boldogság virágai nyílnak,
S ahol a szomorúság árnya hűsöl.
De hát ki mondta, hogy könnyű az élet?
Ki mondta, hogy csak vidámság vár ránk?
Néha a szívünk, mint egy vitorla,
Felfújja a szél, s viharba ragad.
A szívem, mint egy tintatartó,
Tele van viharos érzelmekkel,
Melyek, mint a tintacseppek a papíron,
Szabadon száguldanak, s nem ismernek gátat.
A szívem, mint egy toll, melyet a kéz tart,
Írja a szavakat, melyek a lelkemben élnek,
Szavakat, melyek néha vidámak, néha szomorúak,
De mindig őszinték, mint a szívem dobbanásai.
És így élek én, a vidám költő,
Aki a szavakat, mint a festő a színeket,
Keveri össze, hogy csodás képeket alkothasson,
Képeket, melyek a szívem viharos érzelmét tükrözik.
És bár néha a szívem, mint egy hajó,
Viharba kerül, s a hullámok között hánykolódik,
Tudom, hogy a vihar után mindig jön a csend,
S a szívem, mint a hajó, ismét a nyugodt vizeken ringatózik.
És így élek én, a vidám költő,
Aki a szavakat, mint a festő a színeket,
Keveri össze, hogy csodás képeket alkothasson,
Képeket, melyek a szívem viharos érzelmét tükrözik.
