Az éj sötét leple alatt, ahol a csillagok fényei
Az égbolton tündökölnek, mint varázslatos díszekkel ékesített otthon,
Egy világ, mely a világvége után jött létre,
Csak az erős szíveknek ad otthont, akik a romokból új életet teremtenek.
A szél, mint egy bolondos flamenco táncos,
Szaggatja a csendet, suttogja a spanyol romantika dallamait,
Egy-egy fátyolban rejtőző szerelem történetét meséli,
Melyek a pusztulás után is újra és újra születnek.
A városok romjai között, ahol a beton és acél
Most már csak groteszk szobrokként állnak,
Ahol az élet újra kibontakozik, ahol a remény újra éled,
Ahol a szerelem, mint egy édes bor, átjárja a lelkeket.
A szív, mely a világ végét látta, de mégis dobban,
Mint egy hős, aki nem ismeri a feladást,
Aki a romokból új otthont épít, díszekkel ékesít,
Mert hisz a szerelemben, a reményben és az életben.
A nap, mint egy fáradt matador, lehajtja fejét,
De a hold, mint egy csábító spanyol hölgy, felkel,
És a csillagok, mint varázslatos díszekkel ékesített otthon,
Egy új világot világítanak meg, ahol a szerelem újra éled.
Ez a világ, mely a romokból született,
Ez az otthon, mely a szívünkben él,
Ez a szerelem, mely a reményt hozza,
Ez az élet, mely a pusztulás után is újra és újra születik.
