Vágyakozó Pillantások Pünkösdi Imádságban
A szürke égbolt alatt, hol a búskomor felhők
Kísértetiesen kavarognak, mint a szélben forgó levelek,
Egy kis templom áll, melynek tornya felé
A vágyakozó pillantások irányulnak, mint a pünkösdi imádságban.
A templom ajtaja nyikorogva nyílik,
Mint a halál hűvös ölelésének hívása,
Ahol a bűnös lelkek, mint a félős galambok,
Rejtegetőznek a szentség szárnyai alatt.
Az oltár előtt áll egy pap, különös tekintettel,
Melyben a kárhozat és a megváltás egyaránt ott lakozik.
Szavai, mint a sötét köd, elnyelik a csendet,
És a hívek szívében reményt és félelmet egyaránt ébresztenek.
A gyertyák lángja, mint a remegő remény,
Világítja meg a templom sötét zugait.
A szent képek, mint a megfagyott pillanatok,
Nézik a híveket, akik a megváltás után sóhajtoznak.
A templom falain, mint a halottak suttogása,
Visszhangzik a pap bűnbánati imája.
A hívek, mint a bűnbánó gyermek,
Suttogják a pünkösdi imát, mely a szívük mélyéről tör fel.
A vágyakozó pillantások, mint a pünkösdi imádság,
Keresik az égboltot, ahol az Isten trónja áll.
De az ég, mint a kőbe vésett titok,
Némán néz vissza rájuk, és nem válaszol.
A pap, mint a megfáradt hajós,
Hajtja a híveket a bűnbánat tengerén.
De a vágyakozó pillantások, mint a pünkösdi imádság,
Még mindig keresik az égboltot, ahol az Isten trónja áll.
A templom ajtaja nyikorogva zárul,
De a vágyakozó pillantások, mint a pünkösdi imádság,
Még mindig ott lebegnek a levegőben,
Mint a vágyakozó szellemek, akik a megváltást keresik.
