Utolsó simogatás a természet ölében
A világot lepihenteti a végtelen éj,
A csillagok tündöklése már csak emlék,
A hold, mint egy fáradt, öregedő szem,
A távolba réved, ahol a fény örök.
Az utolsó falevél is letépte már a szél,
A fák kopasz törzse csak a csendet őrzi,
A madarak dalát elnyelte a távoli ég,
A természet ölében már csak a szél zúg.
Az ember, mint egy vak, keresi a világosságot,
De a természet anyánk ölében már csak a sötétség marad.
A szívekben a remény, mint egy kihunyt csillag,
Eltűnt, mint a nap, a végtelen éjszakában.
Az utolsó simogatás, mint egy búcsúcsók,
Megérinti a szívet, mint a szél a falevelet.
Az ember, mint egy elhagyott gyermek,
Keresi az otthont a végtelen világban.
A természet anyánk ölében a csend,
Az utolsó simogatás, mint egy búcsúcsók,
A szív, mint egy sebzett madár, repül a végtelenbe,
Ahol a fény örök, és a remény újra megszületik.
A világ, mint egy színpad, ahol az élet a játék,
Az ember, mint egy színész, játszik a végtelenben.
A szívekben a remény, mint egy újra megszületett csillag,
Fényt gyújt a sötétségben, és újra megtalálja az utat.
Az utolsó simogatás a természet ölében,
Mint egy búcsúcsók, megérinti a szívet.
Az ember, mint egy vándor, keresi az utat,
Ahol a fény örök, és a remény újra megszületik.
