Utazás a saját gondolatok birodalmában
Ott, hol a gondolatok szőnek csillagokat,
Ahol az idő a szív mélyén lakozik,
Egy végtelen birodalom terül el,
Melyben az én és a világ összefonódik.
A lélek húrjain zengő dallamok,
Mint a spanyol gitár szomorú éneke,
Ott rezdülnek, hol a csend és a zűrzavar
Együtt élnek, mint a tenger és a szél.
A jövő és a múlt, mint két idegen,
Egy asztalnál ülnek, csendben és magányosan,
S a jelen, mint egy árva gyermek,
Keresi helyét a világban, zavarosan.
Egy csillagköd szívében járok én,
Hol a gondolatok szőnek csillagokat,
Hol a fény és a sötétség ölelkeznek,
És a szívemben a világ lakozik.
Egyedül vagyok, de nem vagyok magányos,
Hisz a gondolatok, mint hűséges barátok,
Kísérnek engem ezen az úton,
Melyen a szívem a világ felé tapogat.
Ez az én birodalmam, ez az én világom,
Hol a gondolatok szőnek csillagokat,
Hol az idő a szív mélyén lakozik,
És ahol az én és a világ összefonódik.
