UTAK A MŰVÉSZETTERÁPIÁBAN – INTERJÚSOROZAT MŰVÉSZETTERÁPIÁS SZAKEMBEREKKEL
Visnyei Emőke 1975-ben született Siófokon, gyermekkorát Balatonbogláron töltötte. Tizennyolc évesen kezdte a szociális pályafutását; első munkahelye a Főváros Kihelyezett Gyermekotthona volt Balatonbogláron. 2000-ben Budapestre költözött. Jelenlegi munkahelyén, a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményeinél (BMSzKI) 2009 óta dolgozik mint szociális munkás. Szociális munkás BA diplomáját a PTE–IGYFK Szociálpolitikai Intézeténél, Szekszárdon szerezte meg 2005-ben, az MA fokozatot pedig a SOTE Mentálhigiénés Intézetében 2018-ban. 2015-ben szerezte meg művészetterapeuta képesítését a Magyar Művészet- és Szocioterápiás Közösségépítő Egyesületnél. 2014-ben logoterápiai személyiségfejlesztő és tanácsadó szakember képesítést szerzett az Apor Vilmos Katolikus Főiskolán. 2013-tól folyamatosan vezet művészetterápiás csoportokat hajléktalanságban élő embereknek. 2014-től napjainkig 13 kiállítás megszervezésében vett részt, ahol főképpen a hajléktalan létmódban élő emberek művészetterápiás csoportján készült alkotásait mutatja be. Részt vett továbbá Sőrés Lívia Down-szindrómával élő alkotó kiállításainak megszervezésében is. Több újságcikk és tudományos publikáció szerzője a logoterápia, művészetterápia és a szociális munka kapcsolatáról. Fő célkitűzése, hogy minél szélesebb körben ismerjék meg és alkalmazzák a fent említett módszereket a szociális munkában.
Koterle-Magasházi Virág: Nagyon köszönöm, hogy elfogadtad a felkérésünket! Hogyan kerültél kapcsolatba a művészetterápiával? Mi vezetett ehhez a szakmához?
Visnyei Emőke: A művészet gyógyító erejében mindig is hittem. Számomra nem volt kérdés, hogy ezzel szeretnék majd foglalkozni. Csak azt nem tudtam, hogy a művészetterápiának melyik irányát választom majd – többek között ezért is lettem szociális munkás. Amikor rátaláltam a Magyar Művészet- és Szocioterápiás Közösségépítő Egyesületre (MMSZKE) már diplomás szociális munkásként, oda mentem tanulni. Nagyon vonzott a zeneterápia, de mivel én nem zenélek, kevés volt az esély arra, hogy jól tudjak ebben dolgozni, ezért sem a pécsi képzést választottam, hanem a Magyar Művészet- és Szocioterápiás Egyesületet. Tehát nálam igazából ez adott volt: a belső intuícióm, hogy ezzel nekem foglalkoznom kell.
KMV: Ez vezetett el oda is, hogy hajléktalanokkal foglalkozz?
VE: Ez két külön út. Amikor a művészetterápiát tanultam, akkor én már szociális munkásként hajléktalanokkal dolgoztam. Több mint 15 éve kezdtem el hajléktalanokkal és a művészetterápiával foglalkozni. Tulajdonképpen belecsempésztem a művészetet a segítői munkámba. Például nálam az irodában tudtak rajzolni, közösen zenét hallgattunk, énekeltünk. A képzésem alatt a kiképző terapeutám mondta azt, hogy akkor leszünk jó művészetterapeuták, ha a gyakorlatban is csináljuk. Ezen felbuzdulva a munkahelyemen elkezdtem csinálni az egyik csoporttársammal közösen egy művészetterápiás csoportot.
KMV: Milyen eszközöket alkalmazol egy-egy foglalkozás során? Hogyan tud a szociális munka és a művészetterápia eszköztára megjelenni?
VE: Ez eléggé komplex. Én foglalkozom logoterápiával is, amelynek az emberképét alkalmazom a művészetterápiában. A művészetterápia a hierarchia-mentességről és a minősítés-nélküliségről szól. A szociális szféra, ha nem is minősít, hierarchia van benne. Amiben engem, mint szociális munkást, segített a művészetterápia, az az, hogy más, minőségibb kapcsolat tudott létrejönni az ügyfeleimmel.
Én főleg képzőművészeti terápiát csinálok, néha csempészek bele irodalomterápiát is, illetve most egy meseterapeutával, hivatalos mesemondóval közösen csináltunk meseterápiás csoportot.
KMV: Hogy fogadták a hajléktalanok ezt a művészetterápiás lehetőséget? Mennyire érdekelte őket? Vagy inkább féltek tőle? Hogyan tudták ezt kezelni?
VE: Először pályázati forrásból tudott elindulni egy 10 alkalmas csoport, és azt mondtuk, hogy akkor folytatjuk, ha van erre igény a kliensek részéről. És volt rá igény. Igazából egy belső motiváció volt a csoporttagokban, érezték, hogy jó oda járni. Persze megtapasztaltam azt is, amit minden művészetterápiával foglalkozó szakember, hogy az ügyfelek bizonytalanok voltak saját rajztudásukat illetően. Önértékelésük abszolút alacsony volt, de azért rajzoltak. Ha már firkálsz, az ugyanis már rajz, sőt, ez a legösztönösebb rajz. Szóval ezt egyensúlyba kellett hozni. Erre nagyon jó volt a csoport végén a lezárás, amikor mindenki megmutatta az alkotását – ezzel egymást is felemelték. Nagyon pozitív visszajelzéseket adtak egymásnak az alkotásokkal kapcsolatban.
KMV: Hogyan tudnak jelentkezni a hajléktalanok a csoportba?
VE: Ezek a csoportok meg vannak hirdetve, bárki jöhet, ki is van plakátolva.
KMV: Könnyen vagy inkább nehezebben nyílnak meg egy ilyen csoportban? Hisz már az is nagy lépés talán, hogy jelentkeznek.
VE: Nehezen nyílnak. Ezt sokszor nagyon meg kell dolgozni, és legtöbbször nem is a csoportban, hanem az egyéni munkák során jönnek fel az igazán mély dolgok. A munkahelyemen nyitott csoportot vezetünk, itt nehezebben is szólalnak meg. De volt olyan csoportunk is, ami zártként indult, fixek voltak a tagok, és csodákat éltünk át.
Az, hogy őszintén megnyíljanak, idő. De nem is várom el, hisz ez akár traumatizálhat is. Nekem az a célom, hogy felfedezzék a magukban rejlő pozitív értékeket. Ha az életükben történő pozitív eseményekre rá tudnak látni, az fog adni energiát a továbblépéshez.
KMV: Általában milyen érzéseket, élményeket jelenítenek meg az alkotásaikban? Van olyan, ami gyakorlatilag mindenkinél megjelenik?
VE: Az otthontalanság. A ház szimbóluma abszolút megtalálható az alkotások 75 százalékában.
KMV: Van olyan sikerélmény, amiből a sorstársak is erőt tudtak meríteni? Volt olyan, aki esetleg ki tudott lépni ebből a helyzetből?
VE: Igen, abszolút. De paradox módon ez inkább nem ad erőt. Voltak olyan történetek, amik bennem erősítették meg azt, hogy ennek az egésznek van értelme. És ha nehéz is, akkor is tovább kell menni, mert tudom, hogy felemeljük ezzel az ügyfeleket. Igazából ez a lényeg. Az esetek 75 százalékában tudunk pozitív hatást elérni, egy bizonyos százaléknál pedig annyira nem. Ez viszont vele jár. Szerencsére több a pozitív, mint a negatív tapasztalat.
KMV: Szívesen megmutatják ők az alkotásaikat?
VE: 13 kiállítást szerveztem eddig, úgyhogy azt tudom mondani, hogy igen. Nagyon fontos, hogy válogatjuk a képeket, tehát ez azt jelenti, hogy nem mindegyik kép mutatható meg. Minden esetben engedélyt kérünk az alkotóktól. Minden egyes embertől állítunk ki képet, ugyanis vannak, aki művészetileg ügyesebbek, és vannak, akik kevésbé. A művészettörténet minősít, de ebben a műfajban a demokrácia a fontos. Ez segíti őket is, hisz látják, hogy amit ők képviselnek, az érték, és az szép.
KMV: Milyen visszajelzések érkeztek a kiállításokról?
VE: Alapvetően jó visszajelzések érkeztek. Volt olyan kiállítás, ahol múzeumpedagógiai órát is szerveztek a kiállításhoz, és a tanár azt mondta, hogy bár a képek hajléktalan létmódban születtek, mégis az életigenlésről szólnak.
Nyáron a Balaton-parton is volt kiállításunk, az egyik leglátogatottabb. Fontos a kiállításszervezésnél, hogy kiknek szól. Emberközelivé szerettük volna tenni mindegyiket. De persze itt is volt olyan, aki szerint ezek gyerekrajzok.
KMV: Jelenleg van kiállítás? Vagy tervben esetleg?
VE: Nincs.
KMV: Van olyan ügyfeled, aki ezen a foglalkozáson ébredt rá, hogy tehetséges a képzőművészetben és ezzel foglalkozik azóta is? Akár úgy is, hogy sikerült a művészeti úton elindulnia?
VE: Van olyan, aki rajzol azóta is, de alapvetően a cél az, hogy maradjunk meg a terápiás keretek között. De a terem nyitva van, bármikor bemehetnek alkotni. És vannak, akik bemennek, és kirajzolják magukból az érzéseket.
KMV: A foglalkozásokon folyamatosan részt lehet venni, vagy etapok vannak?
VE: Folyamatos. Most a nyáron szünetel, de amúgy állandó.
KMV: Mit tett/tesz hozzá a te életedhez a hajléktalanokkal történő művészetterápiás foglalkozás? A szociális munka eleve nagyon nehéz, lelkileg is megterhelő.
VE: Nekem az ad erőt, hogy úgy érzem, fentről mindig kapok segítséget. Például mostanában nagyon fáradt vagyok, és kimondottan jólesett, hogy bejött a meseterápia is a foglalkozásokra, amit Bumberák Majával csináltunk. A jelenlétemmel tudtam segíteni Majának is, az ügyfeleknek is, viszont itt én is kvázi csoporttagként voltam jelen. Vagy amikor Bege Nóra fotóművésszel közös művészeti projektet csináltunk, olyan csodálatos képek készültek a hajléktalanokról, hogy miután meglátták magukról az első képeket, beálltak modellnek, pedig először nem is akarták, hogy őket fotózzák.
Tehát ezek a kicsit más jellegű projektek, amik azért szorosan kapcsolódnak a művészetterápiához, nagyon fel tudnak tölteni.
KMV: Van a közeljövőre olyan terved, hogy kipróbálnál esetleg másfajta eszközöket is a terápiás foglalkozásokon?
VE: Nem szeretnék többet, mert úgy érzem, nem szakadhatok szét. Azt az egyet szeretném, hogy a meseterápiás vonulat jobban jelen tudjon lenni. Erre szeretnék támogatókat, szponzorokat keresni.
KMV: Tudsz hasonló kezdeményezésről az országban, mint amit te csinálsz?
VE: Veszprémben volt most egy hasonló, illetve Granasztói Szilvia csinált még művészeti kört. De évek óta működő művészetterápiás folyamatról nem tudok a hajléktalanok vonatkozásában, viszont remélem, hogy van ilyen.
Az alábbi oldalakon tovább tájékozódhatnak Visnyei Emőke munkájáról:
https://szabadsagszinei.hu/hajlektalanok-halhatatlan-ertekei/
Az interjút készítette: Koterle-Magasházi Virág
Kiemelt képet készítette: Bege Nóra
