Ünnepi lobogók szárnyán
Meghalt a világ, s vele halt az élet,
Eltűnt az emberiség, mint szélben a levél.
A városok holtak, a házak üresek,
Csak a csend maradt, s a porba hullt remények.
Ünnepi lobogók szárnyán jött a sorsunk,
Mint a tengerbe fulladt, halkan zokogó napsugár.
Szabad volt az ég, de a föld már nem az övé,
A halálé lett, mint a szélben a száraz levél.
Elhagyott utcákon, kihalt tereken
Egyedül áll a múlt, mint kővé dermedt árnyék.
A szívünkben még él a remény, de a szemünkben
Csak a pusztulás képe tükröződik.
Ünnepi lobogók szárnyán száll a jövő,
Mint a végtelenbe vesző, halkan zokogó csillagok.
A remény még él, de a szívünkben már nem az övé,
A halálé lett, mint a szélben a száraz levél.
A világ meghalt, de mi még élünk,
Ünnepi lobogók szárnyán repülünk.
A remény még él, de a szívünkben már nem az övé,
A halálé lett, mint a szélben a száraz levél.
Elhagyott utcákon, kihalt tereken
Egyedül áll a múlt, mint kővé dermedt árnyék.
A szívünkben még él a remény, de a szemünkben
Csak a pusztulás képe tükröződik.
Ünnepi lobogók szárnyán száll a jövő,
Mint a végtelenbe vesző, halkan zokogó csillagok.
A remény még él, de a szívünkben már nem az övé,
A halálé lett, mint a szélben a száraz levél.
A világ meghalt, de mi még élünk,
Ünnepi lobogók szárnyán repülünk.
A remény még él, de a szívünkben már nem az övé,
A halálé lett, mint a szélben a száraz levél.
