Titkos emlékek a magányban
Egyedül állok, mint az ősz hajnal, tűnődve a csendben,
Titkos emlékekkel ékesítve lelkem, magányban, a végben.
Lélegzetemben összegyűlnek az elhagyott szavak,
Nem mondott titkok, elszállnak, mint az őszi levelek a szélben.
A múlt szövődményeiben bolyongok, mint a holdfény a tengeren,
Keresem a válaszokat, melyek elrejtőznek a szívem mélyén.
Látom a világot, mint egy absztrakt festményt, színekkel teli,
Ahol a jelentések elmosódnak, mint a vízfesték a papíron.
A szívem dobbanása, mint egy dobszó, visszhangzik a csendben,
Emlékeim rám hullanak, mint a hópelyhek a téli égen.
A magány, mint egy régi barát, mellém lép a sötétben,
Titkos emlékeim társaságában, mint egy költő, ébredek a hajnalban.
A szavak, mint csillagok, ragyognak a lelkem égboltján,
Minden versszak egy titkos emlék, melyet a magány őriz.
A csend, mint egy tenger, elnyeli a gondolatok zsongását,
A magány, mint egy képzeletbeli híd, összeköt a múlttal.
Titkos emlékek a magányban, mint a ködös reggelen a napfény,
Csodás költői képek, melyek a lelkem mélyén élnek.
