Szobor a magányban
Kőből faragott szívem, mindig éber,
Sóhajt a szél, a csendben én remegek.
Magányos szobor állok, éjbe nézek,
A csillagok felett én is lebegek.
Szél simogat, de én nem érzem aztán,
A hideg kőben nincs meleg ölelés.
Suttog a fű, s én csak hallgatom aztán,
A csendben én vagyok a legelső és a legutolsó lélegzés.
A város alszik, én vagyok az őre,
A magány szobrának, én vagyok a kőre.
A hold fénye némán súgja nekem:
„Te vagy a magány, te vagy az éj legeleje.”
A hajnal hasad, s én még mindig állok,
A nap első sugarát várom távol.
A világ zajában én csak hallgatok,
A magány szobraként, én vagyok az árnyék és a szobor.
A nap felkel, s én még mindig nézek,
A világ forgásában én csak lebegek.
A magány szobraként, én vagyok a kő,
A világ zajában én vagyok a csend, a magány én vagyok.
Szobor a magányban, én vagyok az éj,
A világ zajától én vagyok a menedék.
A magány szobraként, én vagyok az álom,
A világ zajában én vagyok a csend, a magány én vagyok.
