Széttört remények dallama
A jövő árnyéka hull ránk, mint a szürke hajnal,
Ahol a csillagok szikrái már nem ragyognak.
Széttört remények szilánkjai szóródnak szerteszét,
Mint a szélben repülő, könnyű, fehér pehely.
Az idő kereke csendben, lassan forog,
Míg a múlt szelleme halkan, szomorúan zokog.
A jövő hajnalán a nap fénye már nem ér el,
Csak a sötétség és a csend marad, mint szomorú jel.
A világ, mint egy hajó, sodródik a végtelenbe,
Az emberiség reményei szertefoszlanak, mint a ködbe.
A jövő nem ígér semmit, csak a bizonytalanságot,
Az emberi lélek pedig csak a remény hiányát.
A szívekben csak a szomorúság és a félelem marad,
Mint a tengerben a hajótörött, aki már nem talál partra.
A remény szikrája már nem világít az éjszakában,
Csak a sötétség és a csend marad, mint szomorú dalban.
De mégis, a széttört remények dallama szól,
Mint a csendben zokogó, szomorú fuvola.
A jövő hajnalán a nap fénye mégis felkel,
És a remény szikrája újra ragyog az égen.
A világ, mint egy hajó, újra talál partra,
Az emberiség reményei újra felragyognak, mint a hajnal.
A jövő ígér valamit, a reményt és a bizonyosságot,
Az emberi lélek pedig újra érzi a remény dallamát.
A szívekben újra felragyog a remény és a szeretet,
Mint a tengerben a hajótörött, aki végre megtalálja a partot.
A remény szikrája újra világít az éjszakában,
És a széttört remények dallama újra szól, mint gyönyörű dalban.
