Kiskoromban volt egy DVD-tartónk, olyan lapozgatós fajta. Benne a jobbnál jobb filmekkel és mesékkel, gondosan felírva rájuk alkoholos filccel sokszor 4-5 címet is akár.
A valóságban nincs olyan ünnepi vagy jubileumi kiadás, ahol a Micimackó egy DVD-re került a Terminátorral, de a másolt történetek világában minden is elképzelhetőnek tűnt. Ezt 6 évesen, nyilvánvalóan, erkölcsileg nem kérdőjeleztem meg. Még a híres „nem lopnál autót” reklámkampány mellett sem.
A torrentellenes marketinghúzás eredményessége több szempontból is megkérdőjelezhető. Külön érdekes fordulat, hogy miközben a filmjogok mellett kampányoltak, addig a reklámhoz lopott zenét használtak. Melchior Rietveldt holland zeneszerző ugyanis a helyi filmfesztiválra szánta a 2000-es évek elején ikonikusnak számító techno beatet. Azóta pedig az emberek számos más lehetőséget fedeztek fel, hogyan is kalózkodhatják le kedvenc filmjeiket. Hollywood, ha nem is ettől fog tönkremenni, a kisebb filmiparok, mint Magyarországé, jelentős veszteséget tudhat magáénak.
Kezdjük a törióránkat, és vegyük végig az elmúlt 20 év történéseit, hogyan változott napról napra az emberek egyik legkedveltebb időtöltése, a filmezés.
A már említett másolt DVD-ken túl ott voltak a videotéka kölcsönzők, és a modernnek számító plázás mozik is az újdonság varázsával vonzották be a nézőket. Emlékszem, milyen volt kikölcsönözni egy filmet, amit aztán többször is megnéztem azalatt a három nap alatt, ameddig vissza nem kellett vinni.
Majd 2010 tájékán, ahogy egyre több itthoni háztartásban is megjelent az internet, a DVD egész gyorsan elavult, és helyét átvették a különböző illegális streaming oldalak, ahova ha feltévedtünk ─ márpedig feltévedtünk ─, csoda, hogy a millió reklám kiikszelése után, ami gazdagságot vagy a legújabb IPhone megnyerését ígérte nekünk, nem lett használhatatlanul vírusos a gépünk.
Évekig néztünk úgy filmeket, hogy igazán az emberek arcát sem tudtuk kivenni a 240p által. Úgy tűnt, a kalózkodás a virágkorát éli, ebben pedig az internet sietett segítségére. A fiatalabb generáció már nem volt ezáltal hozzákötve a TV-hez, és a műsorújság is csak egy kuriózum volt nagyszüleink asztalán. Képtelenség lett volna tartani a tempót ezeknek a szolgáltatóknak az internet korlátlanságával szemben. Miért elégednek meg vajon a fogyasztók ezzel a minőséggel? A hozzáférhetőség megrészegített, persze így is voltak olyan alkotások, amiket lehetetlen volt megtalálni, máskor pedig elégedetten sóhajtottunk, ha kedvenc filmünket nem mozis hanggal találtuk meg. Sok kérdés felmerül ilyenkor, például, hogy mit is tartunk értéknek egy-egy film kapcsán, és hogyan tud nyomot hagyni bennünk, ha nem abban a minőségben kapjuk, amit az alkotók eredetileg a történetnek szántak. Mennyit vesz el belőle, és általánoságban mit mond rólunk ez a fogyasztási szokásunk.
Ideérkeztünk napjainkba, amikor a streaming oldalak erősen dominálnak. A mozi a mostani Barbie versus Oppenheimer fiaskótól eltekintve sötét, poros, popcornszagú terem, ahova inkább a kultusz kedvéért járunk. Az emberek keresik a minőséget, és ha ezt elérhető áron kínálják, hajlandóak megfizetni azt. A Netflix és Disney+ királyságában is működik a „kölcsönadom” rendszer, és én még olyan emberrel nem találkoztam, aki legalább az egyik sorozatát nem a barátja, apósa, szomszédja előfizetésén keresztül nézte volna. Itt is számíthatunk szigorításokra, és javítja gyermekbetegségeit ez a struktúra is.
A filmipar egy gyorsan változó, ingoványos terep, szegény filmjog pedig ─ mint egy kimerült, hétvégi kocogó ─ lohol utána, és úgy tűnik, még nem sikerült utolérnie. Az emberek elsősorban a filmek iránt érdeklődnek, nem a szolgáltatók iránt. Eddig is bebizonyították leleményességüket, és az atyáskodó figyelmeztetések sem jó irány, ha tiszteletet szeretnénk kivívni az alkotóknak. Nektek mi számít, amikor filmet néztek?
