Sötét Éjek és Önmagam Elárulása
Éjszínű égboltozat, melynek mélyén
a csillagok kacskaringós utakat rajzolnak,
s a hold, mint a csóváló fejű bölcs,
szemléli a világot, melyben én, magányos vándor,
magamnak hazug történeteket mesélek.
A sötét éjek titkai, rejtett szavai,
mint szélben ringó fűszálak, súgnak nekem,
s én, aki a szavakat összevissza forgatom,
mint aki a saját árnyékát üldözi,
mégis csak én vagyok a saját árnyékom.
A csillagok, mint a szemek, figyelnek,
s a hold, mint a végtelen tükröződés,
visszatükrözi a saját hazugságaimat.
Én, aki a tükröt nézem, s a tükörben magam,
mégis csak én vagyok a saját tükörképem.
A sötét éjek és az önmagam elárulása,
mint a köd, mely elnyeli a távoli hegyeket,
s én, aki a ködben elveszett vándor,
mégis csak én vagyok a saját ködöm.
A csillagok, mint a szemek, figyelnek,
s a hold, mint a végtelen tükröződés,
visszatükrözi a saját hazugságaimat.
Én, aki a tükröt nézem, s a tükörben magam,
mégis csak én vagyok a saját tükörképem.
A sötét éjek és az önmagam elárulása,
mint a köd, mely elnyeli a távoli hegyeket,
s én, aki a ködben elveszett vándor,
mégis csak én vagyok a saját ködöm.
Az éj, amelyben elvesztem, s a köd, amelyben elrejtőzöm,
mind-mind én vagyok, a saját sötét éjek és önmagam elárulása.
Mert én vagyok a saját hazugságaim, a saját tükörképem,
a saját árnyékom, a saját ködöm,
s a sötét éjek és az önmagam elárulása.
