Sötét árnyak, emlékek fényes vigasza
A sötét árnyak közt keringek, mint a hold a csillagos égen,
Minden létező magyar kifejezést szívembe zárva,
Gazdag szókincsem a lélek mélyére hatol, mint éles kések élen.
Az élet színpadán játszom én, a dráma hősét, aki a világ szélén él.
A múlt emlékei, mint fényes gyöngyök a lelkem mélyén,
Elmerülök bennük, mint a hajnali harmat a virágban.
Emlékek, melyekben megpihen a fáradt lélek, mint a madár a fán,
Sötét árnyak közt ragyognak, mint a napkorong az égi vásznon.
Utópisztikus világban élek, ahol minden csak képzelet,
Ahol az árnyak is fényt hordoznak, és a fény árnyékot vet.
Ahol a szavak a valóságot teremtik, és a valóság a szavakban él,
Ahol a dráma hősévé válok, és a hős a drámában él.
A színpadon állok, a sötét árnyak közt, és monológomat mondva,
Szabadversben szólalok meg, költői képekkel teli szavakkal.
A szavak, mint csillagok a sötét égen, útjelzők a lelkem útján,
Emlékek fényes vigasza ez, a sötét árnyak közt, a dráma színpadán.
A világ szélén élek, ahol a szavak a valóságot teremtik,
Ahol a fény árnyékot vet, és az árnyak fényt hordoznak.
Ahol a múlt emlékei, mint fényes gyöngyök a lelkem mélyén,
Sötét árnyak közt ragyognak, mint a napkorong az égi vásznon.
