Egyszer volt,hol nem volt,régen, és talán igaz sem volt, mikor minden télen, karácsonykor, akkora hó esett, hogy anyánk-apánk szánkóval húzott el minket reggelente a boltig,és onnan haza.
De előtte jól fel kellett öltöznünk, csizma, kabát, kesztyű,sál, és az a kötött belebújós sapka, amit mindig is utáltam, de hát jó meleg volt, kint meg nagyon hideg.
Régen nem úgy volt,hogy csak elugrottunk a boltba. De nem ám! Jött szinte az egész család, amolyan családi program volt ez, főleg hétvégén, és hát ünnep volt, el kellett hozni a kenyeret a boltból. Így hát fogtuk a csíkos szatyrokat és célba vettük a boltot.
Emlékszem a mama mindig pokrócot terített a szánkóra, hogy az ne legyen hideg, de általában első alkalommal ahogy elindultunk, a földön landolt, és hát akkor is ráültünk, így vízesen. Még az egyszemélyes szánkóra is ráültünk ketten, vagy akár hárman is,hogy mindenkinek jusson hely. Útközben párszor leestünk, de csak nevettünk ezen. Ez olyan igazi, önfeledt gyermeknevetés volt. A csizmánk fűzője mindig összefagyott a hótól, és a kesztyűnk is csurom vizes lett. A szomszéd ha havat lapátolt a járdáról,mindig megtisztította a mi térfelünket is, és ez fordítva is így volt. A nagydombon a gyerekek egymás után csúsztak a szánkóval, de akinek nem volt, az zsákot használt erre a célra. Az még jobban is csúszott mint a szánkó.Hosszú körút volt ez. Hazáérve mindenki gyorsan átöltözött.A cipőkről a havat seprűvel tisztítottuk le.
Papa mindig a kályha mellett üldögélt. Mintha Ő vigyázta volna a tüzet, hogy ki ne aludjon. Mindig teletette fahasábokkal,olykor pedig szénnel tömte meg. A kályhacső, csak úgy izott a forróságtól.
És a mai napig emlékszem arra a fájdalomra, mikor a jéghideg kezünket a forró kályhához tettük melegedni, de így csak jobban fájt, és jól bepirosodott.
Délre mindig készen volt az ebéd,főleg akkor ha ünnep volt. A felnőttek már hajnalban felkeltek, hogy időben elkészüljenek mindennel.
A karácsony számunkra sokat jelentet. A szeretet ünnepe. És mi nagy család voltunk, néha kisebb, néha nagyobb gondokkal, de mindig összetartottunk.
Az ebéden mindenki részt vett. Nagyszülők, szülők, gyerekek, unokák, dédunokák, legkisebbtől a legidősebbig.
És hát a menü, arról ne is beszéljünk. Fejedelmi volt. És nem azért mert luxusételeket ettünk, hírből sem ismertük a lazacot és társait,hanem azért mert szeretetből készült az étel és nagy odafigyeléssel. És mert mindenki besegített.
Gőzölgő húsleves, töltött káposzta,egészben töltött csibe, amit a mama mindig tűvel és cérnával varrt össze, hogy ne folyon ki a töltelék, aztán sütés után óvatosan eltávolította. Rízs, és a krumpli többféle változatban szerepelt az asztalon, és hát a kocsonya, ami órákig főtt a kályhán és megszámlálhatatlan fokhagyma került bele.
A forralt bor és a bólé volt a papa specialitása, és szívesen készítette el, kóstolás után szinte elvárta a gratulációt mindenkitől, és mindenki megis dicsérte mindig.
Az ebéd után következett az, ami a legnagyobb munka volt aznap. A szaloncukor kötözés. De nem kampókkal akasztottuk a fára, hanem minden egyes darabot kézzel kötöttünk meg. Mindenkinek volt egy feladata,egy adott műveletsor.Volt aki egyenlő darabokra vágta a cérnát, és volt aki rákötötte a cukorra. Erre is volt egy bevállt praktikánk, a húrkos módszer, így könnyebben és gyorsabban lehetett haladni a kötözéssel. Én már profinak éreztem magam ebben a folyamatban. Csak kötöttem, és kötöttem aztán ráakasztottam a régi zöld fotel karfájára. Onnan pedig a legkisebbek akasztották a fenyőre. Közben a többiek próbálták kigubancolni az égősort, ami volt hogy akár órákig is eltartott. Két kiskarácsony között néha elhangzott pár “a rossebb egye meg ezt az égőt,mindjárt kidobom a fenébe” egyszerű mondat is.
És mikor teljes pompában állt a fa, már kint sötétedett.
Sütemények hada lepték el az asztalt, a kocsonya is elkészült.Kis tálakba kimerve, először a folyosóban kapott helyett egy asztalon, és később a hűtőben.
Eljött az ajándékozás, kisautók, babák a karácsonyfa alatt,semmi rongyrázás. Pár apróság, narancs, mandarin, alma és csokik.
Aztán az este többi része azzal telt, hogy a gyerekek játszottak,a felnőttek beszélgettek. Halk zene szólt közben. Felhőtlen volt a jókedv. Nagyon meghitt pillanatok voltak ezek. Ilyen volt az igazi karácsony. Kár, hogy elmúlt ez az időszak, ma már sajnos nem erről szól az ünnep. Ahogy a papa távozott tőlünk, úgy aludt ki a tűz is, amit addig őrzött amíg csak tudott.Talán egyszer újra divatba jön,hogy a család és a szeretett a legfontosabb, és nem csak karácsonykor. Éljünk meg minden pillanatot, mert később felejthetetlen emlékké válik.
