Reményvesztett Kertek
Ó, reményvesztett kertek, melyekben a virágok
Nem nyílnak már, mert elveszett a fényük,
Hol a női lélek kertész volt egykor,
Most csend és üresség honol, mintha elhagyták volna őket.
Szél fúj, suttog a fák között, szavakat súg,
De a szavak üresen visszhangzanak,
Nem találnak otthonra a gyökerek között,
Melyek egykor életet adtak a földnek.
A hold fénye átszűrődik a lombon,
Árnyékokat fest a sötét talajra,
A kertek, melyekben a női lélek ápolt és szeretett,
Most reményvesztett és elhagyatott.
De a virágok, bár hervadtak és gyengék,
Még mindig ott vannak, várva a napfényt,
És a női lélek, bár sebzett és fáradt,
Még mindig ott van, várva a reményt.
A remény, mint a hajnali fény, mely áttör a sötétségen,
Megvilágítja a reményvesztett kerteket,
És a női lélek, mint a kertész, aki soha nem adja fel,
Újra életet lehel a virágokba.
Ó, reményvesztett kertek, ne adjátok fel!
A nap még felkel, és a virágok újra nyílnak,
A női lélek, mint a kertész, soha nem adja fel,
És a remény, mint a hajnali fény, újra megjelenik.
