Remény szövődik a fájdalomban
A lelkem sötét éjszakáján, melyben a csillagok is elhalványulnak,
Ahol a szívem zord, kemény kővé dermed, és a remény lángja elalszik,
Ott, ahol a csend szorítása fájdalmasan szorongat, és a lélek elnémul,
Mégis, a fájdalom mély gödréből, remény szövődik, mint a hajnal első sugarai.
A keserű könnyek, melyek arcomon végigcsorognak, mint az esőcseppek a levélen,
Mint a tenger hullámai, melyek a partot ostromolják, újra és újra,
Mint a szél, mely a fák között süvít, halkan, de mégis oly erőteljesen,
Ezek a könnyek, ezek a fájdalmak, reményt szőnek a szívembe.
Mert a remény, mint a hajnal első sugarai, áttör a sötét éjszakán,
Mint a tavasz első virágai, melyek a hó alól bújnak elő,
Mint a madarak éneke, mely a csendet törve szólal meg,
A remény, mint a fénysugár, mely a sötét alagút végén vár.
A fájdalom, mint a tél hidege, mely a szívet megdermeszti,
Mint a vihar, mely a hajót sodorja, és az utat elveszíti,
Mint a sivatag, melyben a víz forrása oly ritkán található,
De a remény, mint a tavasz, mindig újra megújul.
A remény, mint a hajnal, mely a sötét éjszakát elűzi,
Mint a madár, mely a vihar után újra énekelni kezd,
Mint a virág, mely a hó alól újra kibújik, és a nap felé nyújtózik,
A remény, mint a fénysugár, mely a sötét alagút végén vár.
A fájdalom mélyén, ahol a remény lángja elalszik,
Ahol a szívem zord, kemény kővé dermed, és a lélek elnémul,
Ott, ahol a csend szorítása fájdalmasan szorongat, és a lélek elnémul,
Mégis, a fájdalom mély gödréből, remény szövődik, mint a hajnal első sugarai.
