Örökségünk színpadán, hol a lét színháza játszódik,
Hol a világ, mint tréfa és tragédia, egymásba fonódik.
Ahol a szereplők, mi magunk vagyunk, s a szerepünk,
A létezés komédia és dráma közötti örök keringője.
A kacagás és könny, a remény és kétség színpadán,
Hol az élet, mint cirkusz és színjáték, egymásba olvad.
Ahol a maszkok, melyeket viselünk, mind saját arcunk,
S a létünk, mint egy bohóc, ki a bánatot is nevetésbe fordít.
A színpadon, hol a boldogság és a bánat egyaránt szerepel,
Ahol a sors, mint egy rendező, a játékot irányítja.
Ahol a szívünk, mint egy színész, a szerepét játsza,
S az érzéseink, mint a díszlet, a drámát és a komédiát keretezik.
Az örökségünk színpadán, hol az élet és a halál összeér,
Ahol a létezés, mint egy színdarab, a végtelenségbe tűnik.
Ahol a múltunk és jövőnk, mint egy dráma és komédia,
Együtt játszanak az idő végtelen színpadán.
Az életünk, mint egy tragikomédia, hol a nevetés és a könny,
Együtt táncolnak a létezés végtelen színpadán.
Ahol a szerelem és a fájdalom, mint egy örök duett,
Együtt énekelnek az örökségünk színpadán.
