Örökké tartó pillanatok varázsa
Egy örökké tartó pillanatban, az időn túl,
hol a létezés szövete széttépve, szétszórtan,
a lét és nemlét közötti hajszálvékony határon,
hol a szavak már nem jelentenek, csak lenyomatok a térben.
Egy örökké tartó pillanatban, ahol a jelentés elveszett,
hol a szavak csupán hangok, melyek a semmiből érkeznek,
a csend és a zaj közötti végtelen űrben,
hol a hangok már nem szólnak, csak rezdülések az éterben.
Egy örökké tartó pillanatban, ahol a valóság felbomlott,
hol az érzések csupán emlékek, melyek a múltból jönnek,
az emlék és a feledés közötti örökös harcban,
hol az emlékek már nem élnek, csak árnyképek a lélekben.
Egy örökké tartó pillanatban, ahol az én feloszlott,
hol az érzések csupán élmények, melyek a jelenből származnak,
az én és a másik közötti láthatatlan hídon,
hol az élmények már nem sajátok, csak közös tapasztalatok.
Egy örökké tartó pillanatban, ahol az idő megszűnt,
hol a gondolatok csupán álmok, melyek a jövőből érkeznek,
az álom és a valóság közötti törékeny fátyolon,
hol az álmok már nem illúziók, csak lehetőségek a végtelenben.
Egy örökké tartó pillanatban, ahol a tér elenyészett,
hol a létezés csupán lét, mely a semmiből születik,
a semmi és a mindenség közötti végtelen között,
hol a lét már nem kötődik, csak szabadon lebeg a végtelenben.
Egy örökké tartó pillanatban, ahol a varázslat megszületett,
hol a szavak csupán tükrök, melyek a lélekben tükröződnek,
a tükör és a valóság közötti csillogó párhuzamban,
hol a tükrök már nem torzítanak, csak a lényeget mutatják meg.
Egy örökké tartó pillanatban, ahol a csoda megtörtént,
hol a lét csupán pillanat, mely az örökkévalóságból érkezik,
az örökkévalóság és a pillanat közötti végtelen táncban,
hol a pillanatok már nem múlnak, csak örökké tartó varázslatok.
