Megfakult pillanatok emléke
Hajnalban ébredő, szürkülő álmok,
Elhagyott szívek, elszürkült vágyak.
Ó, elszálló idő, széllel hajtott szavak,
Súlyos csendben suttogó, megfakult emlékek.
Női sorsok, szőtték a történelem szövetét,
Kézimunkával, szívvel, lélekkel, könnyekkel.
Elfeledett hősnők, kiálltak a szélben,
Viharban, csatában, megtört szívvel is.
Csendben, észrevétlen, mint a hajnali harmat,
Szívtük magunkba a remény illatát.
Halkan, lassan, mint a napfény a hegyen,
Törtük át a sötét éjszaka ködét.
Fényt hoztunk, ahol árnyék volt,
Szeretetet, ahol gyűlölet honolt.
Szépséget, ahol csupán romok voltak,
Reményt, ahol a remény már alig látszott.
Megfakult pillanatok, elszállt évek,
Elhagyott szívek, elfeledett életek.
De a női lélek, mint a hajnali csillag,
Mindig ott ragyog, ahol a legnagyobb a sötétség.
Ó, női szív, te csodás költői kép,
A világ történetének legnagyobb verseposza.
A te dalod, mint a hajnal harmata,
Mindig ott van, ahol a legnagyobb a szükség.
