Megáll az idő, ha összetartunk
A láthatatlan szövet, mely összeköt,
Mint szélben ringó, őszi szőlőtőke,
Mely bátran hordja a termést, mi súlyt köt,
S nem fél, hogy törékeny ága törik-e.
A szívünk húrjain rezdülő hangok,
Mint távoli hegyekről visszhangzanak,
Együtt zengenek, mint a kórus dalok,
S a csendben is összeérnek, ha hallgatnak.
Az idő kereke, mint a malomé,
Ha összetartunk, lassul, megáll talán,
S a pillanat, melyben élünk, nem hal el,
De mint a napfény a tóban, tovább ragyog.
Az összetartás ereje, mint a folyó,
Mely sziklákat mossa, partokat alakít,
S ha eljön az ár, mely mindent elsodró,
Együtt állunk, s a viharban is talpra állít.
Mint a csillagok, melyek az égbolton,
Együtt ragyognak, s fényükkel utat mutatnak,
Összetartásunk is így világítson,
S ha sötét az út, egymás kezét fogva haladunk.
A csendben, a zajban, a viharban, a napsütésben,
Az élet minden pillanatában összetartunk.
És bár az idő kereke pörög, mi állunk,
Mert tudjuk, hogy együtt erősebbek vagyunk.
