Meditáció a tóparton
Szürke fények közt, a tóparton ülve,
Szemlélődöm, mint egy régi szarkófág.
Kavargó gondolatok, mint szélviharban a fű,
Suttogó szavak, mint a távoli kápolna harangja.
A víz tükre mint az életünk, hol hullámzó, hol sima,
Néha zavaros, néha tiszta, mint a költői kép.
A parton álló nyárfa, mint a magányos ember,
Nézi a tó vizét, mint a múltba révedő szem.
A távolban egy hattyú, mint a szerelem,
Olyan tiszta, olyan bájos, mégis olyan sebezhető.
A naplemente, mint az elmúlás, szép és szomorú,
Mint a posztmodern költészet, mely a valóságot tükrözi.
A tóparton ülve, meditálva a természeten,
Elmerülök a gondolatokban, mint a költő a szavakban.
A szarkazmus, mint egy éles kés, vágja a csendet,
Szatirikus mosolyom, mint a hold a sötét éjszakában.
Szabadvers, mint a szabad gondolat, szárnyal a lélekben,
Mint a madár az égen, szabadon, korlátok nélkül.
Gazdag szókincs, mint a tenger mélyén az ékszerek,
Csodás költői képek, mint a festő vásznán a színek.
Meditáció a tóparton, a természet ölelésében,
Ahol a szavak születnek, mint a virágok a tavaszi réten.
