Lelki tájban tévelygők
Kétségek ködében bolyongva, árnyékok közt tévelygünk,
Mint lelki tájban veszett vándorok, útvesztőben ébredünk.
A lélek titkos útjai közt, hol a fény és árnyék összeér,
Ott bolyongunk, mint a vakok, a szívünkben hordozva a súlyos tért.
Keresztek és kísértetek, a múlt szellemével nézünk szembe,
Mint a hajnal előtti éjszakában, a csillagok alatt, csendben.
A gondolatok, mint szélvihar, szaggatják a lelkünk vásznát,
Míg a remény, mint hajnalcsillag, világítja be a sötét tájat.
A bánat mély tengerén hajózunk, hol a hullámok összezúgnak,
Hol a szívünk érzi a viharokat, melyek a lelkünkben dúlnak.
A szavak, mint sziklák, melyekre a gondolatok törnek,
A remény, mint hajó, mely a bánat tengerén merészen szeli a ködöt.
A lélek, mint zord hegy, melynek csúcsán a felhők összeérnek,
Hol a gondolatok, mint madarak, a magasba szállnak, s a széllel szertefoszlanak.
A szív, mint mély völgy, melyben a fájdalom folyói összefolynak,
Hol a remény, mint virág, a sziklák között bátran kibontja szirmait.
Lelki tájban tévelygők, a sötétben keresve a fényt,
A reményt, mely mint hajnal, a sötét éjszakában ragyog.
A lélek útjain bolyongva, hol a félelem és bátorság összeér,
Ott találjuk meg önmagunkat, a szívünkben hordozva a végtelen ért.
A lélek, mint táj, melyen a gondolatok, mint fák, magasba nőnek,
A szív, mint tenger, melyben az érzések, mint hullámok, összezúgnak.
A remény, mint hajnal, mely a sötét éjszakában ragyog,
Lelki tájban tévelygők, a sötétben keresve a fényt.
