Lelkek árnyékba burkolva
Árnyékba burkolva a lelkek, suttogva szólnak,
Mint a holdfény, mely a csendes éjben ragyog.
Titkokat rejtve, melyek mélyen a szívben laknak,
S mint a folyó, mely a tengerbe ragadja a hajót.
A múlt szele hozza őket, mint a szél a leveleket,
A szívük mélyén égő tűz, mely sosem alszik el.
A titkok, melyeket a sorsukba vés a végzet,
Mint a szikla, mely a tengerben áll, örök és elérhetetlen.
Bánatuk a csendben nő, mint a köd a hajnalban,
S a szívükben égő tűz, mint a csillagok a végtelenben.
Titkaik a szívük mélyén, mint az árnyék a napban,
Mint a szél, mely a füveket ringatja a végtelenben.
A lelkek árnyékba burkolva, mint a hold a felhőkben,
A szívükben égő tűz, mint a nap a végtelenben.
Titkaik a szívük mélyén, mint az éj a csillagokban,
Mint a szél, mely a füveket ringatja a végtelenben.
A lelkek árnyékba burkolva, suttogva szólnak,
Mint a holdfény, mely a csendes éjben ragyog.
Titkaik a szívük mélyén, mint az éj a csillagokban,
Mint a szél, mely a füveket ringatja a végtelenben.
