Léggömbök és nevetés
Azt mondják, a világ csupa kacagás,
De én csak a léggömbök suhogását hallom.
Színes, égi hajlékok, melyek az égbe szállnak,
Mint a gyermekek ártatlan álmai, melyek a széllel táncolnak.
A napfényben fürdőznek, mint a szivárvány színei,
Aztán elszállnak, mint a széllel hajtott levelek.
Örök nyugalomra lelnek az ég végtelen tengerén,
Ahol a csillagok a csendes éjszakában pihennek.
De a nevetés? Ah, a nevetés olyan, mint a tenger hullámai,
Melyek a parton össze-vissza ugrálnak.
Néha halk, néha hangos, de mindig ott van,
Mint a szív dobogása, mely soha nem áll meg.
A nevetés a lélek dalolása, az élet ünneplése,
Mint a madarak éneke a hajnali napsütésben.
De a léggömbök? Ah, a léggömbök csak elszállnak,
Mint a gyermekkori álmok, melyek a széllel táncolnak.
És így járunk mi, léggömbök és nevetés között,
A világ iróniájának örök tánca közepette.
Nevetünk, sírunk, álmodunk és remélünk,
Míg a léggömbök az égben el nem tűnnek.
