László Bernadett vagyok családommal Sárbogárdon élek.

Az én életemben most jött el az ideje az írásnak, előtte a fotózás volt a szerelmem.

Pár éve városi könyvtárban kaptam állást.
Ekkor ragadtam tollat: öröm és bánat, érzések, tapasztalatok, pillanatok, a világ ami körül vesz, minden egy kis versben talált helyet.

Az alkotás egyfajta gyógymódja a léleknek, ezért szeretem megosztani az emberekkel verseim, és ezért is szeretek írni. A szeretet, remény,  múlt, az élet megannyi tapasztalata, pillanata mind beleivódottak a soraimba. A mélységek és a magasságok, amelyeket mind megjárunk, ott vannak. Lelkem nyitott könyvvé vált verseim által, s találhatóak benne olyan fejezetek melyek mások életében is szerepelnek.

Szeretettel osztom meg néhány versem:

Fellélegzem

Utca vége csikorog a csendben,
Réseken fényszuronyok fúródnak,
Kontrasztos árnyak nyúlnak a falon,
Tegnapok bújtak el a sarkokban,
Összegyűrt múlt sodródik a széllel,
Kihajítottam a rontott rajzot.
Soká Méláztam azon, mi rég volt,
S már nem akarom a bánat ízét,
Sem azt, hogy fájdalmas fordulatok
Magába temessék a holnapot,
Sem, hogy kín repessze szívem burkát.
Fekete angyal, felhagytam daloddal.
Magányosan rajzolni próbálok
Egy új világot a türkiz égre,
Elfolyó véremmel festek képet
A rideg régmúlt éj sötétjének.
Majd arcomon egy kegyes fondorlat
Újra aranyló mosolyra fakaszt,
Majd a messzeségek s közelségek
Nyugovóra hajtják foszló lelkem.
Mély sóhaj a mából elsöpör mindent,
Istenem, még engedj újra hinnem,
Adj szabadságot, tiszta levegőt,
S a múlt fogságából fellélegzem!

Életem lapjai

Lapozz bele fakuló lapjaimba,
Olvasd ki titkos, kopott könyvem,
Melyben meg van írva boldog és fájó életem.

Most eléd tárom, olvashatsz belőlem:
Bűbájos álmokat, bölcs gondolatokat,
Viruló kacajokat, ordító csendet,
Szivárványt mélykék felhők felett.

Rejtett tintával te is írtál lapjaimra:
Színes káprázatot a halvány holdfény alatt,
Őszinte, nagy reményeket a csillagok felett,
Sajduló fájdalmat a fekete éj alatt.

Számtalan fő vet tintát életünk lapjaira,
Kevés csoda maradt, amit őrzök,
Amit te írtál, az sírig tartó, örök.

Forróság

Elszáradó szárak zörrenek meg,
esőt szomjazik a föld, az öreg,
utolsót sóhajt egy szép kardvirág,
és földre hullajtja lila szirmát.

Az izzó nap forró ölelést ád,
tüzes keblén elolvad a világ.
Lángoló, meleg kacajjal táncol,
nem várunk sok termést az aszálytól.

A zöld levelek is búsan lógnak,
bolondjai lettek mohó melegnek.
Porsivatag fut végig az úton,
tikkadt pillangó pihen a kúton.

Pokolkohóban olvad a szívünk,
hűvös esőt csak alig remélünk.
Mikor hűl ki már lángoló arcom?
S hoz nekünk hűvöset az ezüst hold?

Szunnyad a pörkölő sugarú nap,
lassan és vöröslőn tovahalad.
Helyébe hűs hold és csillagai
lopakodnak, éji álmot hoznak.

Csak táncolunk

Csak táncolunk,
Az ezüstfény körbefon,
Éjszaka ölén ringunk,
Csillag fénylik orcánkon,

És szorosan ölelsz át,
Együtt lépünk, mozdulunk
A nagy, sápadt hold alatt,
Eggyé válik ritmusunk.

Csak táncolunk,
Égi láng lobbanik el,
Világgal körbeforgunk,
Karod erősen ölel.

Lágyan muzsikál a csend,
Füledbe súgja titkom,
Szerelememből köréd
Folyt, örök aranyláncom.

Vitorlám

Az élet vizén vitorlázva
átkaroljuk a holnapot.
Te bontsd vitorlám!
Húzd vissza tegnapom,
a csodás csókok ízét,
azt a pillanatot,
mikor szívem szívedé lett.
Bontsd vitorlám!
És én itt maradok,
horgonyt vetek értetek,
mézízű csókok,
drága, ölelő percek.
Bonts vitorlát!
Csitítsd a vad szelet,
a háborgó tengert,
nyughatatlan lelkemet.
Bontsd vitorlám!
S többé tovább nem hajózom,
kikötök hát, egyetlenem.