Lakhatási Káosz
Egy körtefa alatt, ahol a csend születik,
Hol az éj és a nappal, mint két szerető ölelkezik,
Ott áll a ház, amit az én szívem épített,
De most már csak a szél zúg át a törött tetőn.
A falak között, ahol a szavak elvesznek,
Hol a múlt és a jelen, mint két ellenség harcol,
Ott lakom én, ahol az emlékek összekeverednek,
De már csak a csend hallik át a repedezett falakon.
Az ablakon át, ahol a fény behatol,
Hol a nap és a hold, mint két király uralkodik,
Ott nézek én, ahol a remény kihuny,
De már csak a sötétség látszik át a piszkos üvegen.
Az ajtón túl, ahol a szabadság vár,
Hol a szél és a csend, mint két barát beszélget,
Ott állok én, ahol a vágyak elhalnak,
De már csak az üresség érezhető át a rozsdás kilincsen.
A kertben, ahol a virágok nyílnak,
Hol a tavasz és az ősz, mint két művész alkot,
Ott játszom én, ahol a boldogság elillan,
De már csak a szomorúság érződik át a kopott fűben.
Egy körtefa alatt, ahol a csend születik,
Hol az éj és a nappal, mint két szerető ölelkezik,
Ott áll a ház, amit az én szívem épített,
De most már csak a szél zúg át a törött tetőn.
Ez a lakhatási káosz, amit az én lelkem teremtett,
De már csak a reménytelen csend hallatszik át a repedezett falakon.
