Két Szív, Egy Út
Két szív, egy út, összefonódó sorsok,
Életünk színpadán játszott dráma, mely nélkülöz minden kosztümöt.
Létezésünk költői képe, melyben a szerelem szürrealista árnyéka
Mint szabad versben szövődő szó, átöleli a valóságot.
Szívünkben lakozó érzések, mint szélben ringató fűszálak,
Melyekben a természet szívverése és az élet dallama rejlik.
Szerelem, mint hajnali pára, mely a virágokon gyöngyözik,
Mint a csillagok fénye, mely az éjben útunkat világítja.
Szívünkben a vágy, mely mint a tenger hullámai,
Mindig újra és újra partot ér, míg el nem éri a partot.
Szerelem, mint a nap, mely mindig újra felkel,
Mint a hold, mely mindig újra felszáll, hogy világosságot adjon az éjszakának.
Szívünkben a remény, mely mint a madarak éneke,
Mely áttör a csenden, hogy hírt adjon a tavasznak.
Szerelem, mint a virágok illata, mely a széllel terjed,
Mint a hópelyhek, melyek az égből hullanak, hogy fehérbe borítsák a világot.
Két szív, egy út, összefonódó sorsok,
Mint a folyó, mely mindig a tenger felé tart,
Mint a hegyek, melyek mindig az ég felé nyúlnak,
Mint a csillagok, melyek mindig a végtelenbe tűnnek.
Szerelem, mint a zene, mely a lélekben szól,
Mint a szó, mely a szívben születik,
Mint a kép, mely a szemben él,
Mint a költészet, mely az életben rejlik.
Két szív, egy út, összefonódó sorsok,
Mint a nap és a hold, melyek mindig egymás után jönnek,
Mint a szél és a fű, melyek mindig egymást keresik,
Mint a szó és a csend, melyek mindig egymást követik.
Szerelem, mint a lélegzet, mely az életet adja,
Mint a szívverés, mely az időt méri,
Mint a lépés, mely az utat járja,
Mint a pillantás, mely a világot látja.
Két szív, egy út, összefonódó sorsok,
Mint a szó és az értelem, melyek mindig egymást keresik,
Mint a kéz és a mű, melyek mindig egymást formálják,
Mint a szív és a szerelem, melyek mindig egymást találják.
