Kapocs a lelkem mélyén
Ó, milyen mélyen ül ez a kapocs,
Lelkem sötét, titkos zugában,
Mint egy elhagyott, öreg csónak,
Mely ring a nyugodt, csendes tóban.
A holdfény szelíd, bús sugara,
Mint egy szomorú, halk dal,
Megvilágítja a kapocs sárga fényét,
Mely a szívemben kong, mint egy harangdal.
Az idő, ez a hűtlen szerető,
Megtépáz, megvisel, elhagy,
De a kapocs ott marad, örökké,
Mint egy örök, csendes panasz.
A kapocs, mely a múltat összetartja,
A jelenbe húz, a jövőbe néz,
Mint egy öreg, bölcs varjú,
Mely a magasban köröz, és várja a végét.
A kapocs, mely a lelkem mélyén ül,
Mint egy örök, csendes dal,
Mely a szívemben kong, mint egy harang,
És sosem hagy el, sosem hagy magamra.
Ez a kapocs, mely a múltat összetartja,
A jelenbe húz, a jövőbe néz,
Mint egy öreg, bölcs varjú,
Mely a magasban köröz, és várja a végét.
Ó, milyen mélyen ül ez a kapocs,
Lelkem sötét, titkos zugában,
Mint egy elhagyott, öreg csónak,
Mely ring a nyugodt, csendes tóban.
