Interjú Kocsis Katica esztétával (kultura.hu, artkartell.hu, orszagut.com)

2023.08.23.

Keresztesi Botond festőművész Fotó: Kállai Márton

Kocsis Katica 2013-ban végzett György Péter tanítványaként az ELTE-BTK esztétika MA képzésén. Ekkor ugyan már aktívan publikált különböző magazinoknál, mások mellett a prae.hu-nál és a MúzeumCaféban, de csak később kristályosodott ki, hogy őt a kortárs képzőművészet érdekli leginkább. Az utóbbi időszakban nagyon sok műteremben megfordult, ahol a beszélgetések mellett rövid videókat is készít, amiket az Instagram-oldalán publikál.

Koterle-Magasházi Virág: Köszönöm, hogy elfogadtad a felkérésünket! Talán nem meglepő, hogy rögtön az első kérdésem az lenne, hogy hogyan lettél esztéta?

Kocsis Katica: Matekzseniként választottam a bölcsészkart, ami miatt azért sokan gondoltak őrültnek. Pedig a művészet mindig is érdekelt, már általános iskolásként jártam rajzszakkörre. Mégis: bátor lépésnek tűnt az evidens pályaív helyett valami egészen más mellett dönteni. És mivel a szentesi közegből a művészettörténet tűnt értelmezhetőnek, ezért ebben az irányban gondolkodtam. Aztán az egyetemen Radnóti Sándor és Szilágyi Ákos kurzusain megvilágosodtam: én esztéta akarok lenni! Emlékszem, milyen nagy aha-élmény volt ráismerni az utamra.

KMV: Én is bölcsészként végeztem, bár picit más területen. Te hogy tapasztalod, milyen ma a bölcsészek megítélése? Milyen ma bölcsészként élni?

KK: Amikor 2008-ban felkerültem egyetemre, mindenki azt mondta, hogy majd krumplit fogok sütni a McDonald’s-ban. A bölcsészettudomány ugyanis nagyon absztrakt, megfoghatatlan, nehezen értelmezhető ebben a kapitalista logika szerint működő társadalomban. Viszont mégis van haszna, hiszen egy bölcsész képes gondolkodni, beszélni és írni a világ jelenségeiről. Talán egy bölcsész sokkal árnyaltabban tudja érzékelni a valóságot. Azt mondjuk már kevésbé tudom megítélni, hogy milyen ma a bölcsészek megítélése, hiszen azért legtöbbször olyan közegben mozgok, ahol nem kell magyarázni a szakmámat, a tudásomat. Persze volt már, hogy azt hitték, hogy az a munkám, hogy körmöt festek.

KMV: Számodra mit jelent esztétának lenni?

KK: Sokáig nem esztétaként definiáltam magam, hanem újságíróként. Talán mostanában vált fontossá, hogy így tekintsenek rám. De tudod, tulajdonképpen az identitásom szempontjából nem is ez a fontos, hanem az, hogy valaki olyan vagyok, aki kortárs képzőművészekkel van kapcsolatban. Engem ugyanis igazán az hoz lázba, ha találkozom műtárgyakkal és művészekkel, a róluk és a velük való beszélgetés.

KMV: Mikor kerültél kapcsolatba a kortárs művészettel?

KK: Viszonylag későn. De ez abból fakad, hogy még mindig nagyon hiányosan vagyunk edukálva, ha a művészetről van szó. Munkácsy-ig viszonylag mindenki tájékozott, aztán még az izmusok nagyjából benne vannak a fejekben, de onnantól teljes a káosz, a kortársra pedig még mindig mumusként tekintenek a legtöbben. Ez talán velem sem volt másképp, képzeld, még az egyetem alatt sem voltunk rákényszerítve, hogy találkozzunk kortárssal.

TIPP:   Interjú Juhász Péter (Peter Shepherd) sci-fi íróval

A viszonyulásom három éve változott meg, van egy nagyon pontosan kijelölhető esemény: a kultura.hu újságírójaként le kellett utaznom Szóládra, ahol a Dél-Balatoni Kortárs Alkotóműhely művésztelepén tíz művész alkotott. Mindannyiukkal készítettem rövid interjúkat – és ekkor jött a felismerés, hogy engem ez hoz lázba igazán. Olyan alkotásokkal találkozhatok, amik akkor, frissen készültek, és olyan művészekkel beszélhetek, akik korombeliek, ugyanazok a külső hatások érik őket, annyi csak a különbség, hogy míg én verbalizálom ezeket, addig ők képben tudják elmondani. Innentől kezdtem el intenzíven megnyitókra járni, megismerni a kortársaimat, forogni ebben a körben. Ma pedig már elvitathatatlanul fontos a jelenlét, az, hogy elmenjek műtermekbe, lássak műveket a születésük pillanatában, találkozzak olyan alkotókkal, akik az itt és mostban alkotnak.

KMV: Magad is alkotsz.

KK: De nem művészetet!

KMV: Igen, kiemelted, hogy a festményeid nem művészeti alkotások – még akkor sem, ha Athénban vannak kiállítva, ugyanis jelenleg ott van egy kiállításod, a te szavaiddal élve a „szerencsés véletlennek” köszönhetően. Miért nem tartod a saját alkotásaidat műalkotásnak?

KK: Egy barátom, Bánki Ákos festő szokta mondani, hogy ez a lakossági absztrakt kategória. Nincs koncepcióm, mondanivalóm, csupán örülök annak a jelenségnek, ahogy az akvarell folyik a lapon. De nem tudom az anyagot az akaratomnak megfelelően irányítani, mivel annyira nem ismerem. Így csak játszok, aztán egy esztétikai ponton megállítom az egészet.

KMV: Tehát ha jól értem, akkor tartanád művészetnek, ha ismernéd az anyagot.

KK: Az is fontos. És az alkotás mögött kell lennie egyfajta tudatosságnak. Mert egy absztrakt festő sem csak kontrollálatlanul alkot. Nálam a végeredmény a szerencsén múlik, és csak egy puszta esztétikai felület, ami létrejön. Egy művésznél, és itt már Ákost idézem, „a képalkotás sem kontrollálatlan küzdelem, hanem koncentrált folyamat, amelyben összehangoltan tud együttműködni az anyaggal”.

KMV: Az athéni kiállításod az első?

KK: Igen. Sokat utazom egyedül, így gyakran vannak szerencsés találkozásaim, ez a kiállítás is egy ilyenből született. Egy tavernában megszólított egy pincér srác, akivel szerettem volna többet beszélni, így másnap is elmentem arra. Mivel azonban ő nem volt ott, ezért a tulajokkal kezdtünk el barátkozni, ők érdeklődtek, a sokadik ouzo után pedig kiderült, hogy festek. Megnézték a képeimet, tetszett nekik, majd hátramutattak, hogy nemcsak éttermet, hanem egy art space-t is üzemeltetnek, szóval, ha van kedvem, akkor legyen kiállítás. Így másfél hónap alatt lefestettem nekik majd’ hatvan képet, áprilisban pedig volt rendes megnyitó is, ahol egy helyi jazzbanda zenélt.

KMV: Akkor tudatosan nem tervezel kiállítást a későbbiekben?

TIPP:   Utak a művészetterápiában: Interjú Visnyei Emőke logoterápiai tanácsadó és művészetterapeuta, szociális munkással

KK: Nem, dehogyis. De örömmel fogadom az ilyen helyzeteket. Azt szoktam mondani, hogy amit az élet dobál nekem labdákat, azokat én elkapom.

KMV: Mikor kezdtél egyébként festeni?

KK: Általános iskolában már nyertem rajzversenyeket, aztán a gimiben a rajzszakkörön folytattam. Ez volt az egyik hobbim. De szándékom nem volt vele, sőt a képzőművészetire sem akartam jelentkezni.

KMV: Szerinted mi számít művészetnek és műalkotásnak? Hol a határ ebben?

KK: Ahogy már mondtam, szükség van valamiféle tudatosságra. És az elkészült műnek többnek kell lennie, mint egy szép képnek, kellenek, hogy legyenek mélyebb rétegei, amelyek megmozgatják a nézőt. A jól felismerhető alkotói kézjegy is fontos elvárásom. És az is, hogy technikailag jól kivitelezett legyen az adott alkotás: az nem lehet mű, ami három éven belül széthullik.

KMV: Mit jelent számodra a szépség? Mi a szép?

KK: A kanti esztétika mentén közelítek ehhez a fogalomhoz: a szép valami harmonikus, olyasmi, ami örömet okoz, de nem okoz felindultságot a fenségessel szemben. Viszont a művészettel szemben nekem nem elvárásom, hogy szép legyen.

KMV: Nehéz ma szerinted művészként jelen lenni, létezni?

KK: Szerintem az elmúlt években sokat alakult ez a kérdés: ma már a gyűjtők mellett vannak olyan alkalmi vásárlók is, akiknek nem szándéka egy kollekció építése, viszont van igényük arra, hogy az ikeás sokszorosított vászon helyett egyedi műalkotást vásároljanak otthonuk dekorálására. Én sem vagyok gyűjtő, de van egy-két műalkotás, amit megvettem.

A közösségi média is sokat változtatott a művészek “élethelyzetén”: a felületek segíthetik a láthatóságot, ami megkönnyítheti az eladásokat is. Szerencsére sok olyan alkotót ismerek, akik főállásban űzik ezt a szakmát, ami szintén biztató. Ma tehát már lehet sikeres művészkarriert építeni, de persze, ez nem jelenti azt, hogy könnyű és kiszámítható út a művészi pályát választani.

KMV: Úgy hallottam képzőművészeti körökből, hogy ez a világ nagyon zárt. Te mit gondolsz erről?

KK: Igen, valóban kissé agresszív, cápás közeg, ahol a művészeknek ki kell taposni az utakat, ha sikerre vágynak. Nehéz bekerülni helyekre, nehéz kiállítási lehetőséget kapni, nehéz galériákhoz bejutni. Viszont azt is el kell mondani, hogy milyen óriási hit van ebben a szcénában. Gondolj csak bele: egy festőművész mindennap úgy megy be a műtermébe, hogy van értelme annak, hogy képpé formálja a belsejében zajló folyamatokat. Van egy végtelenül erős közlésvágya, amelynek kitörését az sem akadályozza meg, hogy a világ működése pillanatnyilag teljesen mást diktál.

KMV: Miben látnád a változást a kortárs képzőművészet „megnyitásával” kapcsolatban?

KK: Az edukációban. Az emberek még mindig félnek a kortárs képzőművészettől. Nem mernek bemenni egy galériába, sokan azt sem tudják, hogyan kell képet vásárolni. Azt hiszik, hogy nem fogják érteni, amit ott látnak. Azt gondolják, hogy nekik valamit le kell olvasniuk a képekről.

TIPP:   Utak a művészetterápiában: Interjú Szabó Norbert művészetterapeutával, természetgyógyásszal

Én mindig azt szoktam mondani, hogy akinek van két szeme, az ért a művészethez. A képzőművészet retinális műfaj, hat rád, látnod kell, nézned kell, érezned kell a belőle áramló energiákat. Azt kellene az emberekben tudatosítani, hogy nem kell a képet megfejteni. Annyiféle olvasat van, ahányféle ember. Amit te kiolvasol egy képből, pont annyira valid, mint amit én olvasok ki belőle, csak én kontextualizálni is tudom.

KMV: Akkor ezt oktatni kellene?

KK: Nem is oktatni, hanem például a művészettörténet órán egy adott ponton el kellene kezdeni kiállításokra vinni a gyerekeket, fiatalokat, és csak annyit kellene mondani nekik, hogy nézzétek a képet. Eltöltesz egy kis időt a képpel, és meglátod, mi történik veled. Talán pont attól jó egy kép, ha felidegesít vagy nyugtalanít, mert amiatt akarom sokáig rajta tartani a szemem. Mert nem enged. És mivel fogva tart, így óhatatlanul is elkezdek gondolkodni a mű által felvetett kérdéseken. Így van az, hogy tulajdonképpen a mű formálja a nézőjét. Mert belepiszkál az evidenciáiba, olykor pedig felforgatja a megdönthetetlennek hitt világképét. Az az energia, amit a művész a vászonra vitt, az átáramlik rád is – így kerül kapcsolatba a művész és a befogadó.

Fontos az is, hogy élőben lássuk a képet, mert más a hatása, mintha egy reprót néznénk. És zavaróan közel is kell menni hozzá, hogy azokat az apróságokat is észrevegyük, amit messzebbről nem látnánk. De nem kell mindent verbalizálni. Elég, ha csak nézed. Ha pedig kérdéseid vannak az adott mű kapcsán, akkor meg tudod keresni a művészt, hiszen ő még él.

Kocsis Katica írásai az alábbi oldalakon olvashatók:

https://kultura.hu/szerzo/kocsis-katica/

https://orszagut.com/szerzo/ujsagiro/kocsis-katica-1025

http://artkartell.hu/

Emellett dolgozik a Deák Erika Galériának is.
Instagram-oldalán rendszeresen élő bejelentkezésben közvetít interjúkat kortárs művészekkel.

Kiemelt kép: Kállai Márton (a képen Kocsis Katica és Keresztesi Botond látható)
Galéria képek: Csákvári Zsigmond (a képen Kocsis Katica és Simon Mazula Tibor látható), Antal Dániel (a képen Kocsis Katica és Szűcs Attila látható)

Facebook
Twitter
Pinterest
E-mail
Ugrás ide - Fel