Hófehér csend, emlékek meséje
Hófehér csendben áll a világ, mint festmény,
Tél szürke leple alatt, rejtőzik a múlt emléke.
Az ég alatt fátyolos szemmel néz a hold,
Fényében a múlt és a jövő összefonód.
Mint a hópelyhek, úgy hullanak az emlékek,
Az idő szőtte hálón át, a jelenbe lebegnek.
Egy-egy pillanat, mint kristálytiszta jégdarab,
Megfoghatatlan, mégis ott van, a szívünk alatt.
A jövő ködbe vesző fátyla mögött rejtőzik,
Még nem ismert, de már most a szívünkbe íródik.
Fényes csillagokban látjuk a holnap ígéretét,
De a jelenben élünk, a múlt emlékét őrizzük.
A hófehér csendben, a szél halkan suttog,
Mesél a múltról, a jelenről, a jövőről, a holnapról.
A hópelyhekben látjuk a múlt csodáit,
A jövőben rejlő lehetőségeket, a jelen álmait.
Ez a hófehér csend, az emlékek meséje,
Minden pelyhe egy-egy pillanat, a múlt, a jelen, a jövő keveréke.
A hó alatt, a jég kristályai között él a remény,
Hogy a jövő csodás lesz, mint a hófehér csendben élő emlék.
