Haragba borult világ
Haragba borult világ, szívtelen, szürke,
Mint a tenger vad hullámok közt, ha zürzavar tör ki.
Árnyékok játszanak a falakon, mint a sorsunk,
S mint a vihar utáni csend, úgy ül a nyugalom.
Az ég, mint egy ólomképű festmény, szürkén függ,
A nap, mint egy vén király, lassan nyugszik meg.
A fák, mint óriások, a szélben hajlonganak,
S a madarak, mint a szívünk, fájdalmasan dalolnak.
A harag, mint egy tűz, a szívünkben lobog,
Mint egy sötét éjszakában a villámok.
A világ, mint egy tenger, melyben elveszünk,
Mint egy viharban a hajó, melyben reménykedünk.
A szívünk, mint egy kő, melyet a víz mossa,
Mint egy üres város, melyben nincs otthonra váró.
A szemünk, mint egy tükör, melyben a világ tükröződik,
Mint egy tó, melyben a hold fénye csillog.
Haragba borult világ, melyben élünk,
Mint egy sötét erdő, melyben elveszünk.
Mint egy ködös reggel, melyben nem találjuk az utat,
Mint egy tenger, melyben a hajónk elmerül.
De a szívünk, mint egy láng, mely soha el nem alszik,
Mint egy madár, mely a szélben szabadon szárnyal.
A remény, mint egy csillag, mely az éjszakában ragyog,
Mint egy hajnal, melyben a nap újra felragyog.
