“Gyere hozzám!” sikoltja a szívem minden kínjában és fájdalmában,
kegyetlen szerelmem ki nem is érzi, mit kell színlelnem.
Aranyló bőröd úgy ragyog, mint a nap a tenger felett,
a szemeid elmeégetően csillognak;
Mint egy tigris, nyugtalan és vad vagy te magad,
mégis szelíd és nyugodt a jelenléted, mintha csak repülnél.
Mozdulataid, mint az éjszakai árnyak kecses tánca,
hajad sötét és nehéz, mégis sima, mint a szaténpárna.
Tekinteted olyan erőt hordoz, hogy nem tudok ellenállni, vagy elfordítani a tekintetem:
napról napra közelebb vonz intenzitásával.
Csöndes távolságunkban is érzem az öröktől fogva tartó összekötő erőt…
/RAA
