Kortalan úriember ül velem szemben a kávéházi asztalnál. Ápolt, ősz szakálla sejteti, hogy sok telet megért már, de barna szemében fiatalos derű csillog. Mély, bársonyos hangon szólal meg, készségesen válaszol a kérdéseimre. Szerény, de határozott végig az interjú során.
– Köszönöm, hogy a nagy sürgés-forgás közepette is időt szakít a beszélgetésre.
– Örömmel fogadtam a felkérést. Igazán kedves, hogy a személyem iránt érdeklődik.
Általában a tevékenységemmel foglalkoznak.
– Ez érthető, hiszen Ön rendkívüli kitartással pártfogolja a családokat, különösen a kisgyermekeseket. A saját családjából ered ez a törekvés?
– Valójában a családom anyagi helyzete tette lehetővé, hogy a jótékonysági munkának szenteljem magam.
– Úgy tudom, külföldön született.
– Igen, a kis-ázsiai Patarában. Kellemes tengerparti város volt, sajnos egy földrengés romba döntötte.
– Mi indította el a karitatív tevékenységét?
– A környezetemben élők szegénysége. Szüleim korán elhunytak, és azon kezdtem
gondolkodni, hogyan tudnám az örökölt vagyont a legnemesebb célra fordítani. Először az egyik szükséget szenvedő szomszédom jobb sorsa érdemes leányain segítettem. Aztán jött minden magától.
– Kezdetben anonim módon folyt a segítségnyújtás.
– Nem akartam a figyelem középpontjába kerülni. De a hír terjedt, nem lehetett megállítani.
Most már elfogadtam. A mai világban nehéz is volna kizárni a nyilvánosságot.
– Időközben nemzetközi színtérre lépett, hazánkba is így került. Kiválóan beszél magyarul.
Hogy csinálja ezt?
– Oh, csak igyekszem. Meg hát volt rá időm bőven. És valóban, számtalan országba eljutottam.
– Miként győzi idővel?
– Jó szervezéssel. Közép-Európában kezdem a munkát december elején, és 24-25-re érek Nyugatra.
– Mivel foglalkozik az év többi részében?
– A csúcsidőszak után kipihenem magam, aztán indul a következő szezon előkészítése, hogy akkor is minden zökkenőmentesen alakuljon.
– Egyedül dolgozik?
– Néha igen, de gyakran kapok helybeli segítőtársakat, krampuszokat, manókat vagy elfeket, aszerint, hogy melyik országban mi a szokás.
– Külföldi forrásokban gyakran látjuk Önt rénszarvasszánon. Magyarországon nem szándékozik bevezetni?
– A rénszarvasszán megkönnyíti a közlekedést, de csak olyan helyeken használom, ahol ez a hagyomány része. Ebben a szakmában rendkívül fontos a hitelesség.
– Mit szeret a legjobban a munkájában?
– A gyermekek örömét. A csillogó szemüket, a lelkesedésüket, az ablakpárkányra készített cipőket, a kandallóra aggatott zoknikat. Nagyon kedvesek a hozzám írott leveleik is. Már megfordult a fejemben, hogy készítek belőlük egy gyűjteményes kiadást.
– Az valóban hiánypótló lenne, biztosan sokakat érdekelne a kötet. De ne menjünk el szó nélkül a legnagyobb elismerés mellett, amiben részesült, hiszen Önt szentté avatták. Ez hogy érintette?
– Nem használom a titulust a hétköznapokban. És pontosítanék, nincs dokumentáció arról, hogy szentté avattak, sőt igazából a történeti létezésemről sem.
– Ennek ellenére sok adatot tudunk Önről.
– Nos, a hagyomány szerint szüleim halála után nagybátyám, Patara érseke nevelt fel, és
Krisztus után 289-ben, mindössze tizenkilencéves koromban, pappá szentelt.
– Később Myra püspökének választották Önt, ezért viseli ezt a piros palástot.
– Igen, bár december közepén egy nadrágos összeállításra cserélem, az kényelmesebb a rénszarvasszánon.
– De térjünk vissza a szentté válásra. Ez mikorra tehető?
– Az időpont ismeretlen, ám tény, hogy a hírem Konstantinápolyig eljutott. Fennmaradt II. Theodosius császár rendelete az ötödik századból, amelyben előírta, hogy a myrai templom romjain újat emeljenek, amit a hagyomány alapján Szent Miklós templomnak nevezzenek el. Arra már nem emlékszem, hogy a nép mióta hívott így, de ha szent vagyok, az emberek szeretete tett azzá.
Önzetlen szeretetének viszonzásaként. Ez lesz a végszó! Megköszönöm a beszélgetést, és jó munkát kívánok. Búcsúzáskor derűs szemébe nézek, és hosszasan rázom a kezét. Az ember nem minden nap készíthet interjút a Mikulással.
