Népliget autóbuszállomás, utolsó előtti adventi péntek, késő este. Zuuum, bruuummmm, húznak el a harmadik műszakból ingázók hazafelé buszai, a különböző számozású buszok. Bruhuhuhu, bröhhööhöh parkolnak és hosszabb pakolás után elindulnak a vendégmunkások is a nemzetközi buszokon.
Mind közül a legizgalmasabb a túloldali busz. Először a hangjára figyelek föl: szszszsz ki, neeet, szszszsz be, neeet, szszszsz. Aztán a feliratára:
Garázsmenenet (sic!). Nemcsak a digitális kijelző nyelvi bakija tűnik fel, de női sofőr ül a sötét buszban. Hálásan gondolok rá, mai energiahiányos világunkban nem is kell annyi világítás, elegendő a megálló neonfénye. És a belefoglalt tapintat is tetszik, hiszen késő este komfortosabban érezzük, mi nők magunkat, ha a napi sminkből maradt foltok már nem annyira látszódnak. A sapkás haj kevésbé frizurás kivitele is jobb, ha némi takarásban maradhat a jóleső félhomályban.
A mi oldalunkon még ácsorgunk a hideg dohányfüstös peronon, csak egy utolsó slukk, és már el is nyomják, hiszen tilos a dohányzás, de a helyet időben be kell biztosítani.
Elképzelem, hogy a szemben álló buszban a félhomály mellé jóleső meleget is kapcsolt a női buszsofőr, esetleg potpuri illatosítója is van. Oda-oda pislogok. Érdekes módon kizárólag nők mennek oda. A buszajtóhoz közeledve pity gombnyomásra kinyílik a buszajtó, pity becsukódik mögöttük, gondolom azért, hogy a meleg biztosan bent maradjon, és csak utána babrálnak az elektromos bérlettel, aprópénzes jegyvásárlással, a papírpénzek váltásával.
Aztán kényelmesen helyet találnak maguknak, leülnek, meglazítják a sálat, levetik a kabátjukat.
Még nem késő, mozdul a jobb lábam egy picit, nemcsak azért, hogy toporogjon a hideg betonon, hogy a gémberedett derekamban némi melegedést előmozdítson, hanem van idő, kényelmesen átérnék a túloldalra. Nekem is jól jönne a személyre szabott felszállás a jó kis melegbe.
Könnyed ülőhelyválasztás, kényelmes utazás. De hová is, nyilall belém a felismerés, hogy a garázsmenenet vajon hová vinne? Persze az is lehet, hogy indulás után a hangosbeszélőn majd köszöntene minket a női sofőr és bemondás alapján mindenkit a megadott címre fuvarozna. Remek alkalom, közösségi utazás, nem szabad kihagyni, hatalmas lelkesedés jár át. Egyből felmelegszem, a sálamat meg is kell lazítanom!
Közben majdnem lemaradok a csomagok bepakolásáról. Kapkodva nyújtom át a hátizsákomat a bajuszos sofőrnek, vigyázzon szaloncukor és gömbdíszek vannak benne, két kézzel veszi át, morog valamit és berakja a láda egyik sarkába.
Sietve mutatom föl az előreváltott jegyemet is, 13 olvassa a sofőr. Nincs is olyan helyszámunk, méltatlankodik, de ha van kedve, üljön előre, és kínálja a panorámás első sort. Ha fehérbotos száll fel, majd átül máshová, nekik tartjuk fenn az első helyeket. Megköszönöm, elhelyezkedem. A kabátomat nem vetem le, mert még nyitva a busz ajtaja. Fázósan pislogok a túloldalra, hogy mi történik a “női buszon”?
Olyan árva vagyok itt a “normál járaton”, és azt kezdem érezni, hogy ott van a helyem azon a másik buszon, mit sem törődve a célállomással. Némi megnyugvást a szomszéd busz indulása biztosít, végre elhúz mellettünk: garázsmeneneeeeeeeeeeeeet.
Hiába, a szomszéd fű, pázsit, kasszasor, karácsonyfa, busz stb. mindig értékesebb. Azért mégiscsak alapíthatnánk végre egy volánybusz nevű társaságot!
