Oppenheimer (2023, Christopher Nolan)
Méltán nevezhetjük Christopher Nolant korunk egyik zsenijének. Újabb alkotása, az Oppenheimer valódi mestermű lett. Nagyszerű érzékkel választotta ki ismét a színészgárdát, akik nem okoztak csalódást.
Oppenheimer élettörténetét filmre vinni nem volt egyszerű vállalkozás, ugyanis az atombomba atyjának tudása ugyan nem, viszont döntései morálisan megkérdőjelezhetők. A film erős képeket és hanghatásokat használ, így első megtekintésre mindenképp a moziélményt ajánlom. Nolan filmnyelve most is megmutatja különlegességét: fekete-fehér és színes képkockák váltakozásával jelzi a különböző nézőpontokat, amelyek olykor meglehetősen zavarba ejtőek, nyersek és naturálisak.
Oppenheimer belső küzdelmeit nézőként is átéljük – talán nem véletlen, hogy az amerikai bemutatón többen nem bírták, és kimentek a teremből friss levegőt szívni. Bár én nem álltam fel közben, a nyomasztó, szorongató érzés végig a torkomban lüktetett. Ez volt a múltunk, ami a jövőnket is megteremtette már akkor, amikor még nem is léteztünk. Felmerült bennem a kérdés: játszhatunk-e Istent abban a helyzetben, amikor egy világháború befejezése a tét? Mi történik, ha a tudás nem megfelelő kezekbe kerül? Egyáltalán lett volna-e lehetőségük másképp dönteni egy olyan időszakban, amikor háborúról háborúra éltek az emberek, és másra sem vágytak, csak hogy véget érjen?
Nehéz film az Oppenheimer. A végén csendben ültem, nem tudtam megszólalni. Erről a filmről nem lehet könnyű lélekkel kijönni – megdolgoztat, a húsodba vág. Úgy éreztem a végére, hogy már nem csak Oppenheimer fejében robbantak az atomok, hanem bennem is.
Teremtéstörténet ez a film. Kérdés, hogy vissza tudjuk-e tuszkolni a teremtményt a betonfal mögé.
Kiemelt kép: port.hu
