Fájdalom táncolása a sors kezében
Sötétben bukdácsoló életünk, akár egy vakon tapogatózó, esetlen báb, a sors kezében táncol, mint egy kifacsart rongy. Szívünk, mint a szél által megkorbácsolt kalitka, remegve bújik össze a fájdalomtól, mely a mindennapokban rejtőzik, mint a farkas a birkák között. És mégis, a fájdalom, mint egy különös mester, tanít minket a kitartásra, a reményre, a szeretetre.
A nap, mint egy szeszélyes művész, festi a felhőket, a vörös és arany színekben fürdő tájat. A fák, mint a történelem őrzői, suttogják a múltat, a jövőt sejtetik. A folyó, mint egy örök zarándok, örökké utazik, keres, remél.
A szél, mint egy láthatatlan karmester, vezényli az élet zenekarát. A levelek, mint apró zongoristák, zizegve játszanak a dallamot. A madarak, mint a természet énekesei, fülemület adnak a világnak.
A csillagok, mint a titkok őrzői, szemlélődnek az égbolton. A hold, mint egy titokzatos szemtanú, megfigyeli az életünk táncterét. A sötétség, mint egy éjszakai lepel, takarja a világot, míg a hajnal, mint egy új remény, újra és újra feltámad.
Egy szabadvers, melyben az élet és a fájdalom táncolnak, mint két összefonódó szerető. A szív, mint a zene dobbanása, ütemezi a lépteiket. A szókincs, mint a táncosok ruházata, díszíti a verset. A költői képek, mint a tánc mozdulatai, életet lehelnek a szavakba.
A vers vége, mint egy halk lecsengés, elhal a csendben. A fájdalom, mint egy táncos, kimerülten pihen. A sors, mint egy bábos, leteszi a szálakat. A szív, mint egy sebzett madár, tovább repül. A költő, mint egy álmodozó, újra és újra ír.
A fájdalom táncolása a sors kezében, mint egy rejtélyes szatíra, kacag a világon. Mint egy csodás költői kép, lebeg a szavak felett. Mint egy létező magyar kifejezés, él a szívünkben.
