Évszakok költészete
Tavaszra várva, a tél szívét öleli a csönd. Az égbolt szürke fátyla alatt a hópelyhek alvó lelkeket ringatnak. A szél, mint egy fáradt zongoraművész, játszik a kopár fák húrjain. A természet, mint egy elvarázsolt szimfónia, álmodozik a következő ébredésről.
Hófödte táj, csendben
alvó lelkek ringatója,
téli zongoraszó.
Aztán a tavasz megérkezik, mint egy költő, aki verseket ír a virágoknak. Az élet újjászületik a napfény ölelésében, a madarak dalolnak, a fák virágba borulnak, a természet pedig újraéled a színek és illatok kavalkádjában.
Tavaszi reggel,
életre kelt virágok,
színek kavalkádja.
A nyár a nap csókjával érkezik, a szél hűsítő ölelésével. A természet dalol, a fák levelei zölden ragyognak, a mezők aranyban fürdenek. A naplemente színei a horizonton összeolvadnak, mint egy festő palettáján.
Nyári naplemente,
aranyban fürdő mezők,
színek összeolvadása.
Az ősz a búcsú évszaka, a természet lassú alvásba merülése. A levelek, mint a tűz színei, hullanak a földre, a napfény halványul, a szél halkan suttog. A természet, mint egy bölcs költő, búcsúzik a nyártól.
Őszi búcsú,
levelek tűz színei,
halk szél suttogása.
Így telnek az évszakok, mintha csak egy költői szimfónia lennének, ahol a természet a főszereplő, a színek és hangok pedig a költői képek. Minden évszak a maga módján csodás, mindegyikükben ott rejtőzik a költészet.
