„Ess, eső, ess…” – olvasom pakolás közben félszemmel kétéves kislányom színes mondókás könyvéből a cirkalmas betűkkel odanyomtatott gyermekdal első sorát. Az idei nyár villan tudatomba azonnal, s hogy milyen sokszor énekeltem ezt az áldást osztó, jót kívánó dalocskát az elmúlt hónapokban mindenféle eredmény nélkül. Nagyon szép időjárások voltak ezen a tavaszon és nyáron. Olyan sok napsütésben még sosem fürdött ez a táj, mint amennyit idén mért ki rá a Gondviselés. Jöttek-mentek a kánikulai napok, perzseltek maguk körül mindent, amit csak értek, s ujjuk hegye a legkisebb élőlényhez is elért.
Manócska éppen édesdeden alszik a ventilátornak köszönhetően hűvös kis szobájában, így módom van rá, hogy egy kicsit én is leüljek. A gondolatok szárnyalása nem sokat várat magára. Az erkély csendes árnyékában találok pihenést, lábamnak csak ott esik jól a padló meleg érintése, minden egyéb napsütötte helyen tűzforró a barackvirág színű csempe. Lepillantok az utcára. Kevés járókelő tűnik fel itt-ott, mindenki a dolga után siet, vagy egyszerűen csak menekül a hőség elől. Rácsos erkélyünk alatt kiégett, sápadt sárgán szomorkodik a fű, már nőni sincs ereje. Itt senki sem locsolja az utcai növényeket, de magas, büszke fáink még ragaszkodnak élénkzöld lombjukhoz. Megtévesztően gyönyörű látvány, ahogy a napfény utat tör magának a föld felé. A fehér hasú felhőpamacsok szegélyét aranyszínű ecsettel festi át, hogy aztán kiszórja ezernyi sugarát a fák leveleire, meleg bársonyragyogásba vonva őket, s végül hosszú útja után megfáradtan épp csak felderíti a kifakult füvet.
Gondolatom messze száll, hazarepül. Repedezett szántóföldek felett suhan el, apadó folyók iszapos vize rémlik fel előttem, s az ember véget érni nem tudó próbálkozása, hogy legalább kertjének életet adó vizet juttasson. Esőisten! Hol vagy ilyenkor? Merre réved tekinteted, hogy nem látod a szükséget? Miért nem jössz, és rázod fel a természetet, miért nem jársz táncot, s hintesz párát, vagy még inkább kövér, várandós vízcseppeket a most oly könnyedén lebegő felhőpamacsokba? Miért nem súlyozod le őket, hogy továbbmenni ne tudjanak, csak maradjanak, hízzanak, sokasodjanak, s végül sírják ki magukat itt, felettünk. Esőisten! Hol jársz, miért neheztelsz? Megbékíteni bár tudnálak, rajtam kívül is bizton sokan tennének vele próbát, ha tudnák, hogy megbántottak. Most már szinte késő. Most már túl vagyunk a nélkül határán, ha jönnél, sem tehetnél csodát…
-Hallgass! – dörren rám egy kemény hang. Önkéntelen húzom be a nyakam, mint megszeppent kisdiák, s próbálom kitalálni, ki elégelte meg kifakadásom. Miért, hát nincs igazam? Esőisten gőgösen elkerüli, mit otthonomnak nevezhetek, s nem értem, mi oka rá. – Mondom, hallgass! – hangzik újra, akár egy ostorcsapás. – Egyetlen szót szólnod sem szabadna, de még suttognod sem! Ki vagy te, hogy számon kérj? Egy abból a fajból, mely inkább hiszi magát istennek, mint ahogy sajátját annak véli. Nem én kerüllek, te űzöl el. Nem én sújtalak, hanem te engem, s önmagad. Nem én fordítom el a tekintetem, hanem te akarsz úgy látni Teremtést, ahogy arra képes sosem leszel. Úr akarsz lenni ezen a világon, de csak egy rabszolga lázadását prüszkölöd. Nézd meg jól, mit teszel magad körül, és aztán tudd a helyed, s adj hálát, hogy ide születtél!
Súlyos szavak, fájdalmas szavak, igaz szavak. Épp ezért fájnak úgy, s mert nem tudom, hogy valóban Ő szólt hozzám vagy lelkiismeretem tett helyre ilyen szigorú módon. Én is látom, olvasom, hallom őket, tapasztalom jelentésüket. Kicsinek érzem magam. A fehérre meszelt falnak dőlök, hátamat hűs, kemény vakolat érinti. Tudom én, hogy igaza van. Ám olyan messze kellene gondolnom a mélyebb megértésért, hogy egyszerűbb dolgot választok. Fogom a piros locsolókannámat, és öntözni kezdek. A kókadt virágok hálásan rázzák a levelüket a permet felé, néhány csepp a lábamra hullik, így szinte érezni vélem, milyen lehet nekik a felfrissülés.
Hirtelen elhatározásból lefutok a bejárathoz, és a kőkádba ültetett növényeknek is vizet adok. Ahogy rájuk hullik a langyos vízsugár, aprócska szivárvány íve villan a felporzó virágföld felett. A szemöldökráncoló aggodalom pár pillanatra feloldódik. Mintha az iménti dörgő hang tulajdonosa most rám kacsintott volna. Az ígéret. Minden csepp vízben ott dobban az ígéret, hogy egyszer majd minden jobb lesz. Bár hihetnék neki. Hinni akarok neki. Nem szeretnék újra vízözönt, de pár éjszakát igen, mely után esővíztől fényes járdára és sötétlő földre ébredünk.
Újabb kép jelenik meg előttem, miközben izzadságtól gyöngyöző homlokomat simítom végig. Ugyanezt teszi most messze, vidéken egy idős úr. Enyhén görnyedt háttal jár-kel kút és zöldséges kert közt, mindkét kezében egy-egy testes kannával. Hetek óta küzd, ősz haja a halántékán és a tarkóján nedvesen tapad a bőréhez. Mindig bírta a nagy melegeket az édesapám, most azonban ingerülten érzi, hogy még a hátán átnedvesedett póló sem kínál semmi enyhülést a hőségben. Naponta többször megjárja útját a vízhordás alkalmával, vagy gondosan karban tartott kapájával lazítja a földet a gyenge szárú növények körül, hogy legalább a kútvíz eljusson a céljához. Vegyes érzésekkel követi az időjárás-jelentést, de már nem hisz a jóslatoknak, csak annak az áldásnak tud örülni, ami a földbe ért. Leteszi a kannákat, felegyenesedik, körbenéz. Látszólag jól tartott a kert, mert a gazda mindent megtesz érte, de a paradicsomok halványpiros színre válva sem nagyobbak, mint egy mandarin, a cukkini kamaszkorában indul fonnyadásnak, ha le nem szedi. Szomorú a látvány, de nincs mit tenni. Csak a locsolás. Csak az tart még életben. Erre gondol, amikor most másodjára indul el a körrel, hogy minden kétszer kapjon inni.
Apró lábak topogása hoz vissza a szobába, ahová az iménti merengés alatt visszatértem. Manócska érkezik az ölembe, s mintha csak őt is a tikkadástól félteném, hozzá hajolva azt kérdezem:
-Nem vagy szomjas? Csináljak egy kis innivalót?
Azonnal feltápászkodik az ölemből, és körbenéz. Széttárt karokkal, kérdő tekintettel fordul felém, halandzsanyelven magyarázni kezd. Szerencsére azonnal értem, nem találja rózsaszín mintás, cseppmentes ivópoharát. Titokzatosan elmosolyodok. Már előkészítettem az ébredés utáni málnaszörpöt, csak a kicsi kezébe kell nyomnom. Azonnal ráveti magát, s úgy issza a hűsítő nedűt, mint ahogy az imént a virágok a langyos csapvizet.
-Nyam, nyam, nyam. – jelenti be kislány hangján, hogy önkéntelenül is felkuncogok.
– Azt meghiszem! – hagyom helyben.
A következő pillanatban felcsillan a szeme, és felpattan az ölemből. Az erkélyajtó tárva-nyitva áll még, muszáj ott szétnézni kicsit, sosem tudni, miféle kincseket rejt.
-Szerintem nem kellene még… – próbálom visszatartani szapora lépteit, de végül nem én állítom meg ugráló örömét, hanem a forró járólap.
– Ó, ó! – kiabálja visszakozva.
– Én szóltam, még nem lehet… – kísérlem meg újra, de már ott sincs, meg sem hallja a bosszankodó tiltást, csak zörög bent a lakás mélyén, valami a földre puffan, és már jön is hablatyoló sietséggel.
Várakozón pillantok felé, és ami először a szemem elé villan, az valami piros. A kis okos! Hát így kell ezt. Semmire sem kell várni, semmi sem lehetetlen. A következő percben már állítom is a kannát a mosogatóba, nyitom a csapot, de ennél többet Manó nem enged, ő akarja orvosolni a forróság problémáját. Így önti ki a csobogó vizet, végig az erkély hosszában, elárasztva a járólapot. Már tocsog is benne, kacagva táncol, s vele járja Esőisten is, kinek ravasz tervét locsolás közben fedezem fel a kifelé lejtő erkélypadlón. A folydogáló víz nem marad a sima fényű csempén, hanem túlbukva a peremen lecsepeg a kiszáradt, sárguló fűbe. Onnan integet vissza Esőisten, és én mosolyogva engedem ki az utolsó cseppet is.
Manó közben keménykötésű, nyitott könyvet tart elém, a lapon búzamező felett úsznak sötét fellegek, és csak zuhog az eső, az életet adó. Mutató ujjával a felhőkben lévő sorokra bök, vidám toporgásba fog, én pedig sóhajtva énekelni kezdek. „Ess, eső, ess…
