Emlékek szikrája
A múlt sötétjében halkan pislákol,
Egy tűz, mely életek szöveteit égeti.
Emlékek szikrája, mint a világítótorony,
Hív, csalogat, visszahúz, hogy ne felejts.
A szívem mélyén, a lelkem legrejtettebb zugában,
Ott lapulnak a képek, a hangok, az illatok.
Egy régi dal, egy elszállt mosoly, egy ölelés,
Mint a szél által hajtott, lángoló parázs.
A gótikus éjszakában, a holdfény alatt,
Egyedül állok, a sötétség ölelésében.
A madrigál dallamai szállnak körül,
Mint egy monodráma, melyben csak én vagyok a színész.
A szívemben égő tűz, a lelkemben izzó parázs,
Egyre csak éget, sosem hagy nyugodni.
A múlt szellemét hívja, a jelenbe varázsolja,
És a jövőbe vetíti, mint egy árnyjáték.
A múlt, jelen és jövő összefonódik,
Mint a végtelen szövet, melyben minden benne van.
A szívemben égő tűz, a lelkemben izzó parázs,
Emlékek szikrája, mely sosem hagy elaludni.
Ez a vers, mint egy híd, mely a múltba vezet,
Mint egy tükör, mely a jelenben tükröződik,
Mint egy ablak, mely a jövőbe nyílik,
Emlékek szikrája, mely mindig világít.
