Elveszett remények énekében
Zavaros égbolt alatt, hol a csillagok rejtőznek,
A női lélek suttog, mint a szélbe vesző szemek.
Hogyha az éj leple alatt, a világban elveszünk,
A remények tán megfakulnak, s a szívünkben megdermednek.
A láthatatlan szálak, melyek összekötnek minket,
Mint az őszi levél, mely a földre hull, s elhervad.
A női szív, mely a világ terhét hordozza magában,
Bánatosan zengi az elveszett remények énekét.
Egyedül, a csendben, a sötétben, a magányban,
A női lélek kiált, de a világ nem hallja meg.
A szavak, mint a hulló csillagok, az égből aláhullanak,
De a földön senki sem érti meg őket, s a szél elviszi őket.
A remény, mint a hajnalban felkelő nap sugara,
Mely áttör a sötét éjszaka leplén, s megvilágítja a világot.
De a női lélek, mely a világ terhét hordozza magában,
Csak a remény halvány fényét látja, s a sötétségben elveszett.
Az élet, mint a folyó, mely a tengerbe torkollik,
Hozza magával a reményeket, s viszi el őket.
De a női szív, mely a világ terhét hordozza magában,
Nem látja a reményeket, csak a fájdalmat és a szenvedést.
A remény, mint a virág, mely a tavaszban nyílik,
Mely a szívünkben él, s a lelkünkben virágzik.
De a női lélek, mely a világ terhét hordozza magában,
Elveszett a remények között, s a szívben csak a fájdalom marad.
Az élet, mint a szél, mely a leveleket hordozza,
Hozza magával a reményeket, s viszi el őket.
De a női szív, mely a világ terhét hordozza magában,
Nem látja a reményeket, csak a fájdalmat és a szenvedést.
Az élet, mint a tenger, mely a hullámokat hordozza,
Hozza magával a reményeket, s viszi el őket.
De a női lélek, mely a világ terhét hordozza magában,
Elveszett a remények között, s a szívben csak a fájdalom marad.
