Elveszett idők színei
Ó, mily vakító volt az a régi kék,
Melyben született a hajnal, s az éj elszenderült,
Ó, mily csodás volt az a régi zöld,
Melyben a fák ölelkeztek, s a fű illatot lehelt.
De hol vannak már azok a színek?
Hol vannak az elveszett idők árnyalatai?
Csak a szürke maradt, a szürke és a csend,
Ahol az emlékek kóborolnak, mint a szélben a falevelek.
A régi piros, melyben a naplemente égett,
Az a gyönyörű narancs, melyben a virágok nyíltak,
Az a mély lila, melyben az est született,
Már csak a múlt ködében pihen, ahol az idő megállt.
Az a régi kék, melyben az ég tükröződött,
Az a régi zöld, melyben a remény született,
Az a régi piros, melyben a szerelem égett,
Már csak a szívünkben él, mint a költészet.
Ó, mily szomorú az a régi szürke,
Melyben az emlékek halnak, s a múlt eltemetett,
Ó, mily sötét az a régi fekete,
Melyben az álmok vesznek, s a lélek elmerül.
De hol vannak már azok a színek?
Hol vannak az elveszett idők árnyalatai?
Csak a szürke maradt, a szürke és a csend,
Ahol az emlékek kóborolnak, mint a szélben a falevelek.
Az a régi kék, melyben az ég tükröződött,
Az a régi zöld, melyben a remény született,
Az a régi piros, melyben a szerelem égett,
Már csak a szívünkben él, mint a költészet.
