Elveszett álmok a szegénység útvesztőiben
Ahol a szegénység árnyai hosszan nyúlnak,
Ott a napfény is csak fakóan csillan,
Az álmok, mint hajdani hajók, süllyednek,
Az élet pedig, mint hűtlen szerető, elhanyagolva marad.
Egy szürke világban, hol a remény csak szélben szálló por,
Elvesznek az álmok, mint száraz falevelek a szélben,
A szegénység pedig, mint éhes farkas, folyton csak les,
Míg az emberi szív, mint elhagyott kastély, magába roskad.
A csillagok is csak távoli fények, melyek elérhetetlenek,
Az éjszaka pedig, mint egy hűvös takaró, beburkolja a világot,
Az álmok pedig, mint elszálló madarak, messze repülnek,
Hogy talán egy jobb világban találjanak otthonra.
Az élet, mint egy kiégett gyertya, lassan kialszik,
Az álmok pedig, mint tűnődő felhők, az égbe vesznek,
A szegénység pedig, mint egy örökös átok, mindig ott les,
Míg az emberi lélek, mint egy elhagyott hajó, magányosan sodródik.
Az élet, mint egy elhagyott színpad, üres marad,
Az álmok pedig, mint szétszórt gyöngyök, szerteszét hevernek,
A szegénység pedig, mint egy sötét árnyék, mindig ott les,
Míg az emberi lélek, mint egy kihűlt tűzhely, magába roskad.
Így maradnak az álmok, elveszve a szegénység útvesztőiben,
Míg az emberi szív, mint egy elhagyott kastély, magába roskad,
Az élet pedig, mint egy hűtlen szerető, elhanyagolva marad,
És a világ, mint egy szürke festmény, fakóan marad.
