Eltűnt pillanatok nyomában
Egy szürke szoba sarkában,
hol a csendben sóhajt a múlt,
ott keresem a szavakat,
melyekkel leírhatom a fájdalmat,
mely a szívemben húzza a szálakat.
Egy régi fotó, egy elhalványult kép,
minden percet, órát visszahoz,
melyben öröm, bánat, vagy épp remény,
de minden pillanatban ott vagyok én.
A múlt súlya alatt hajlik a jelen,
a jövő pedig még csak árnyékban létezik,
de az emlékek, mint a tenger hullámai,
mindig visszahoznak a partjaira.
Az idő homokszemeként szállnak a pillanatok,
melyekből épül a múlt vára,
hol minden szoba, minden zug,
egy-egy elszaladt percnek ad otthont.
Egy elmosódott mosoly, egy könnycsepp a szemben,
egy ölelés, mely már sosem tér vissza,
mind-mind ott élnek a szívem mélyén,
mint a szél által hajtott falevelek.
Eltűnt pillanatok nyomában járok,
a múltam keresem, melyben még ott vagyok én,
hol a jelenem hajlik a múlt súlya alatt,
és a jövőm még csak árnyékban létezik.
De tudom, hogy minden pillanat,
mely elszállt, mint a homokszem az időben,
az énem része, mely formál, alakít,
és a jövőm felé terelget.
Eltűnt pillanatok nyomában járok,
de nem bánom, hisz tudom,
hogy a múltam nélkül nem lennék én,
és a jövőm csak a múltamra épülhet.
