Eltévedt álmok a magányban
A magány szívében, hol az álmok eltévednek,
Mélyen, ahol a fény is csak vakító sötétségnek tűnik.
Hol a csend szavak nélkül beszél, és a szív reménytelenül kiált,
Ahol a lelkek tánca a szélben, mint a szerelem, mely sosem talált.
Vándorolok e sivár tájon, árnyékomban a nap fénye elrejtve,
Keresem azt, amit nem találok, a reményt, mely szívemben éltetve.
Szemeimben a vágyak tükrét, melyben a csillagok is megcsillannak,
De a szívemben csak a magány, melyben az álmok mind eltévednek.
A szerelem, mint a tenger, melynek partját sosem éri el a hullám,
Mint a sivatag, melyben az eső csak egy távoli, elérhetetlen álom.
Olyan vagyok, mint a szél, mely a hegyek között keresi az utat,
De csak a magányban találom meg azt, ami valójában az enyém.
A szívemben a remény, mint a virág, mely a jég alatt várja a tavaszt,
Mint a madár, mely a viharban énekli a szabad szél dalát.
De a magányban csak a csend, melyben az álmok mind eltévednek,
És a szívemben csak a fájdalom, melyben a remények mind elmerülnek.
A magányban, hol az álmok eltévednek, ott találom meg önmagam,
Ahol a csend szavak nélkül beszél, és a szív reménytelenül kiált.
Ahol a lelkek tánca a szélben, mint a szerelem, mely sosem talált,
Ott találom meg a reményt, mely szívemben éltetve, de sosem talált.
