Elárult szavak szele, jaj, mily csalfa,
Kikavarja a lélek színes szőnyegét,
Ahol a gondolatok, mint csillagok, ragyognak,
Míg a szavak, mint éles kardok, vágynak.
A nyelv hatalma, milyen édes és milyen keserű,
Mint a tenger, mely hullámzik, hol csendes, hol viharos.
S a szavak, mint a hajók, úsznak a végtelenben,
Hogy elérjék a partot, ahol a hallgatás trónol.
Oh, jaj, a szavak, milyen csalóka tud lenni,
Mint a tükör, mely visszatükrözi a világot,
De a kép, melyet mutat, nem mindig az igazság,
Csak a valóság torzított, eltorzított képe.
A szavak, mint a szél, szabadon szállnak,
Nem ismernek határokat, nem ismernek korlátokat.
De a szél, mely szabadon fúj, nem mindig hűsít,
Néha pusztít, és mindent maga alá temet.
Elárult szavak szele, jaj, mily csalfa,
Kavarja a gondolatok színes szőnyegét.
De a szó, mely elárul, nem mindig a gonosz,
Néha a szó az, mely a lelket gyógyítja.
Szatíra ez, mely a szavak hatalmát gúnyolja,
De a szó, mely gúnyol, nem mindig a gonosz.
Mert a szó, mely gúnyol, néha a bölcsesség,
A bölcsesség, mely a világot megváltoztatja.
Szóval élj, szóval halj, szóval lélegezz,
A szavak a lélek tükrei, a gondolatok szárnyai.
Elárult szavak szele, jaj, mily csalfa,
De a szó, mely elárul, néha a szabadság.
